Színészek, a kurva anyátok!
És ezekről valahogy sokkal ritkábban rendeznek ilyen látványos előadásokat. Tehát még egyszer a Carson Coma után szabadon: színészek, a kurva anyátok!
És ezekről valahogy sokkal ritkábban rendeznek ilyen látványos előadásokat. Tehát még egyszer a Carson Coma után szabadon: színészek, a kurva anyátok!
Akit megcsaltak, az tudja, milyen szar érzés. Düh, csalódottság, megalázottság – ilyenkor az ember könnyen mond olyat, amit később megbán. Ezzel önmagában nincs is semmi baj, hiszen a megcsalásból születhet jó dal, vers vagy akár egy egész történet.
DJ Oti pedig pontosan ennek a tökéletes példája: a falunapi diszkó, csak Sebestyén Balázs logójával és belépőjeggyel, és egy egyszerú keletnáém lemezlovas alázásával. Mert bántalmazaás nélkül nincs kapitalizmus, nincs lóvé.
Tényleg a mindent lehányó, az összes rohadék aljas kapitalistát megvető, a fogyasztói kultúrát meg a rohadt udvarias szabályokkal terhelt faszkodást páros lábbal szétrúgó, és ugyanabban a pillanatban le is hányó zenekart, ami ötven évvel ezelőtt akkorát szólt, hogy azóta is punkbandák ezrei tolják az igét az arra fogékony közegnek, képesek és elhozzák nekünk a Budapest Parkba, a fogyasztás egyik templomába, ahol elképesztően drága a jegy, értelmezhetetlenek a pia árai, több a kidobó, mint a készenléti rendőr egy Fradi–Újpest meccsen, és egyáltalán nem utolsósorban hihetetlenül tökéletes, ámde kibaszott halk a hangosítás?
És ilyenkor az ember óhatatlanul eljátszik a gondolattal: mi lenne, ha egy kicsit kevesebb lenne mindenből? Kevesebb sztárfellépő, kevesebb marketing, kevesebb VIP-részleg, kevesebb szponzorfal, kevesebb profitelvárás. Lehet, hogy akkor nem lenne olyan látványos a fesztivál. Viszont talán lenne. A közösség, a közönség ezt várja.
Ha ez a keret Kazahsztán ellen is szenved, ha a kapitány minden kritikára sértődéssel válaszol, ha nyolc év alatt nem sikerült világbajnokságra jutni, akkor nincs miről vitatkozni. Nem újabb kifogásokra van szükség, hanem új szövetségi kapitányra. Rossi története a magyar válogatottnál véget ért, csak ezt egyelőre még nem mindenki merte észrevenni.
A Pamkutya jelensége tulajdonképpen tankönyvi példája annak, hogyan működik ma a popkultúra az algoritmusok világában. Ami egykor paródiának indult, ma már szinte tökéletesen alkalmazkodik a platformok logikájához.
A The Cure pályafutása során először nyert Grammy-díjat, azonnal kettőt os, mégsem jelent meg a díjátadó gálán. A hiányzás oka tragikus volt: a zenekar tagjai egykori zenésztársuk temetésén vettek részt.
A Pluribus sorozat első évada után két dolog biztos: ez nem sci-fi, hanem diagnózis a Föld nevű roncstelepről, illetve lesznek meg évadok bőven. Arról az emberiségről, amely elment a kapitalizmusával a falig, és most azon vitatkozik, hogy érdemes-e még egyáltalán megmenteni.
Már csak két rész van az Apple legújabb sorozatának első évadából, de már most kijelenthetjük, ez a világ legjobb sorozata. Képzelj el egy világot, (by John Lennon) ahol az apokalipszis nem háborúval vagy robotokkal jön, hanem boldogsággal – mint egy végtelenül jó hangulatú, de rettenetesen irritáló kötelező társasjáték, amit a galaxis minden lakója játszani akar… kivéve pár embert: köztük Carolt.  Az első epizód címe már önmagában egy filozófia: „We Is Us”. Olyan, mint ha az emberiség mondaná: „Vége a lázadó gondolkodásnak — mostantól boldogok vagyunk… így.” Főszereplő Carol rájön, hogy a boldogsággal leigázott Földön mindenki tudja a nevét, mindenki szereti őt, és mindenki hajlandó mindent megtenni, csak hogy ne legyen rosszkedvű. Izginek tűnik azután, hogy megölték előtte a szerelmét. De ha a boldogsághoz ez kell, akkor nincs mit tenni.  Aztán ott van a Gránátos-jelenet, amikor Carol kér egy gránátot. És megkapja. Nem azért kapja, hogy támadjon, hanem mert „bármit megadunk, amit kérsz” – mint Alladin vagy az aranyhal, ami bármilyen kívánságot teljesít… akár ölni is tud, ha azt kéred. Itt kezdhetjûk azt érezni, hogy a boldog világ helyett egy MLM ügynökösdiféle piramisjátékszerű kényszertársaságot nézünk, mint anno a Szomszédokban. Carol okos. Nemhiába nem tudtak őt megfertőzni ezek az álboldog földönkívüliek. Megpróbál kérdezni valami súlyosat (pl. „vissza lehet-e fordítani ezt a borzalmat?”), de a földönkívüliek részéről Carol nevének mantrazása a válasz. Mintha egy manírosan barátságos, túl lelkes porszívóügynök beszélne hozzád egész idő alatt – miközben te tényleg csak akarsz egy kis értelmes dialógust.  Egy kis horrorisztika is belefér a boldog az új életbe, a földönkívüliek nem ölnek, de ennek ellenére az életben maradáshoz emberből készült fehérjét (HDP) fogyasztanak. A rendező Vince Gilligan úgy képzelte el, mintha egy ultra-hippi közösség azon gondolkodna, hogyan táplálkozzanak úgy, hogy közben ne bántsanak senkit — és eljutnak a Holttest-Paleo étrendig.  Persze az igazán jó sorozatokba kellenek jó kocsik és egy road movies szakasz is. Tádám, ez is megvan. Ja és ki ne felejtsük a háremet tartó egyik túlélőt, itt az egyik jelenetben ötös szexet is láthatnánk, ha nem zavarna be Carol. Igen, Carol. Aki azzal szórakozik, hogy a tök üres város felhőkarcolóinak üvegtábláira céloz golflabdával. Ezt nevezik depressziónak. Eközben az egyik túlélőtársa Manousos egy dzsungelben próbál átkelni, miközben a a földönkívüliek minden segítséget felkínálnak neki. Ahelyett, hogy elfogadná a boldogságot, inkább megy a vesztébe, és még a kocsiját is felgyújtja. A világ olyan, hogy mindenki boldog… kivéve Carol-t. Mi van akkor, ha az