A vita ezért valójában nem arról szól, hogy ki dolgozott becsületesen és ki nem. Arról szól, hogy elfogadható-e egy olyan rendszer, amelyben ugyanaz a ledolgozott életút, ugyanaz a tragédia vagy ugyanaz az egészségkárosodás egészen más anyagi helyzetet eredményez pusztán az időpontok miatt.
Miközben a közvélemény figyelmét az elmúlt hetekben Sulyok Tamás köztársasági elnök eltávolítása, valamint a választási szabályok átalakítása kötötte le, csendben egy másik, hosszú távon is jelentős döntés született: a Tisza-kormány 3 milliárd euró értékű devizakötvényt bocsátott ki a nemzetközi piacokon, vagyis újabb jelentős külföldi hitelt vett fel.
A Fidesz hatalomra kerülése után fokozatosan szűkítette a demokratikus jogokat, és úgy alakította át a választási rendszer egyes elemeit, hogy azok számára kedvezőbbek legyenek.
Erre persze mindig érkezik a magyar varázsszó: áfa. Tény, hogy nálunk Európa-rekorder a 27 százalékos áfa. Csakhogy ez önmagában nem magyarázza meg, hogyan lehet olcsóbb vagy ugyanannyiba kerülő egy sör egy osztrák fesztiválon vagy egy szicíliai turistalátványosságnál, ahol a bérek magasabbak, a munkaerő drágább, és szinte minden más költség is nagyobb, mint Magyarországon.
A Magyar Péter-féle rezsim első két hónapja pontosan azt hozta, amit a modern, technokratikus populizmusoktól a késő kapitalizmus alkonyán elvárhatunk:
Egyiptom szerintem nem akkor kapott ki, amikor megszólalt a hármas sípszó. Hanem akkor, amikor az edző behozta a sportba a történelem egyik legvéresebb és legmegosztóbb konfliktusát, ráadásul abban a hitben, hogy az, aki ellen demonstrál, nem tud neki visszavágni.
Nem valamiféle misztikus háttérhatalomról beszélek, hanem egy egyre jobban körvonalazódó nemzetközi pénzügyi érdekcsoportról, amelynek szinte korlátlan pénzügyi erőforrásai vannak. Véleményem szerint ezek a szereplők mára jelentős befolyást szereztek Európában, és ennek Magyarország is a részévé vált.
A kormány ugyan a takarékoskodás látszatát próbálja kelteni, de közben a mindennapi élet egyre drágább. A vállalkozások költségei nőnek, a bankok árat emelnek, a szolgáltatók árat emelnek, végül pedig ezeknek a terhét mindig ugyanaz fizeti meg: a magyar emberek.
Természetesen ezeket a támogatásokat nem a színész, hanem a filmek gyártói kapták. Ettől függetlenül nehéz hitelesen a rendszer legélesebb kritikusának lenni úgy, hogy valaki hosszú éveken keresztül maga is egy olyan kulturális finanszírozási rendszerben dolgozott, amelyet ma elutasít.
Lehet, hogy valóban meleg van. De néha az az ember érzése, hogy nem a hőség tompítja el a közéletet, hanem az, hogy a figyelmünket sikerült olyan vitákra irányítani, amelyek mellett a mindennapjainkat meghatározó kérdések szinte észrevétlenül háttérbe szorulnak.
