A probléma nem az, hogy vannak szerkesztői döntések. Az újságírás erről is szól. A probléma akkor kezdődik, amikor egy szűk kör politikai vagy világnézeti alapon határozza meg, mely hangok juthatnak el az emberekhez, majd ezt objektivitásnak nevezi.

Arról nem is beszélve, hogy Franciaország és Németország soha nem volt Magyarország barátja. Számukra ugyanis egy erős Magyarország, amely szervezi a Kárpát-medencét és jelentős befolyással rendelkezik a Balkánon, egyáltalán nem kívánatos.

Most pedig új szereplők lépnek színre. A miniszterelnököt lopással vádolják, különböző családi vádak és pletykák kísérik, a másik ellen korrupciós ügyben folyik eljárás, mégis tömegek állnak mögöttük. Nem azért, mert mindenki biztosan tudja az igazságot, hanem mert a politikában egyre kevésbé a tények, sokkal inkább a törzsi hovatartozás számít.

A legszebb az egészben, hogy a politikai moralitás nálunk olyan, mint a Balaton hőmérője júliusban: mindig kicsit melegebbnek mutatja magát, mint amennyire jólesik. Tegnap, amikor a visszamenőleges jogalkotás még a Sötét Művészetek Tantárgya volt, körzőt és vonalzót követeltek a katedrára. Ma ugyanez a mozdulat hirtelen “európai norma”, “érett demokrácia”, “szuverenitásvédő szívműtét” – kinek mi van raktáron a szólamraktárban. Az elv meg közben a sarokban ül, és keresi a kabátját.

Nem egymás vegzálásáról. Nem a bántalmazásról. Nem egy félművelt influenszer újabb politikai kalandjáról. Hanem az életről.