A végén még az derül ki, hogy Magyarországon nem is parlamentáris rendszer van, hanem egyszerű robotizált szoftverfrissítés az egész. Minden szezonhoz jön egy új frissítés. Bugfixek, új főgonoszok, extra jogkörök.
Mert a demokrácia nem ott kezdődik, hogy valaki kormányváltást akar. Hanem ott, hogy tiszteli azokat az intézményeket is, amelyek éppen nem az ő politikai érdekeit szolgálják. A köztársasági elnök megalázása nem bátorság és nem rendszerkritika, hanem ugyanannak az erőpolitikának a folytatása más szereplőkkel.
Hiszen a Messiás miniszterelnök a demokrácia, a szabadság és a megértés küldötte. Ne hagyjuk, hogy provokátorok halvány lelkesedése megzavarja az ő ünnepét!
A vita tehát nem jogi, hanem politikai és erkölcsi. Nem az a kérdés, hogy a Richter mikor fizet. Hanem az, hogy hol húzódik a határ állam és magánérdek között – és mikor válik egy rendszer a közvagyon kiszervezésének eszközévé.
Tehát Magyarország megszűnik szuverén országnak lenni, és a legdurvább az, hogy ezt a lakosság nagy része még észre sem fogja venni. Sőt, aki erre felhívja a figyelmet, azt le fogják ostobázni, nácizni, fideszezni.
Heti Hetesbe se való ócska vicc, hogy a magyar politika úgy tesz, mintha erkölcsi forradalom zajlana, miközben ugyanazok az emberek váltogatják a szerepeiket. Van ahol ezt árulásnak nevezik, az ilyen tipusú mrffiállamokban levágjak az ilyen emberek tökeit, beledarálják a csontjait a disznók ételébe, és a családjtagjait pedig felgyújtják. Nálunk az ilyeneknek szavazóik, követőik, vásárlóik és rajongóik vannak, ez Magyarország, a zordon Kárpátok népe.
Egyedül a pártigazgató az, aki úgy viselkedik, mint egy felnőtt ember: kiáll, érvel, próbálja menteni, amit lehet. Őérte kár, mert bár egy tartalom nélküli, másokat évek óta bántalmazó szervezetről próbálja bebizonyítani, hogy ért
Drága Réka, gyógyulj meg, és hagyd a pénztermelést másra, mert ez az a pont, ahol nem a történet elmesélése számít, hanem az, hogy egyszer csak vége legyen ennek az egésznek, és ne maradjon utána semmi más, csak az, hogy túlélted.
A magyarkanizsai ügy így végül nemcsak egy határ menti incidens története lett, hanem a magyar politikai kultúra látlelete: nem az számít, mi történt – hanem az, ki mondja ki előbb, hogy mit kell róla gondolni.
A magyar történelemben az áruló egy visszatérő szerep. Időről időre előlép, botrányt kavar, majd – a legnagyobb meglepetésre – nem eltűnik, hanem főszereplővé válik. Mintha nem is az lenne a kérdés, hogy ki árult el kit, hanem az, hogy ki tudja ezt a legérdekesebben elmesélni.
