Egyedül a pártigazgató az, aki úgy viselkedik, mint egy felnőtt ember: kiáll, érvel, próbálja menteni, amit lehet. Őérte kár, mert bár egy tartalom nélküli, másokat évek óta bántalmazó szervezetről próbálja bebizonyítani, hogy ért
Drága Réka, gyógyulj meg, és hagyd a pénztermelést másra, mert ez az a pont, ahol nem a történet elmesélése számít, hanem az, hogy egyszer csak vége legyen ennek az egésznek, és ne maradjon utána semmi más, csak az, hogy túlélted.
A magyarkanizsai ügy így végül nemcsak egy határ menti incidens története lett, hanem a magyar politikai kultúra látlelete: nem az számít, mi történt – hanem az, ki mondja ki előbb, hogy mit kell róla gondolni.
A probléma tehát nem egyszerűen az, hogy valaki megszólal. Hanem az, hogy mikor, milyen módon, és milyen következményekkel teszi ezt. A hitelesség nemcsak a kimondott szavakból áll, hanem abból az útból is, amely odáig vezet.
A magyar történelemben az áruló egy visszatérő szerep. Időről időre előlép, botrányt kavar, majd – a legnagyobb meglepetésre – nem eltűnik, hanem főszereplővé válik. Mintha nem is az lenne a kérdés, hogy ki árult el kit, hanem az, hogy ki tudja ezt a legérdekesebben elmesélni.
És amikor majd megkérdezik, hogy mi történt április 12-én, a válasz valószínűleg nem az lesz, hogy ki nyert. Hanem az, hogy ki tudta hangosabban elmondani, hogy miért nem ő veszített.
Nem az egészségügyről beszélünk. Nem az oktatásról. Nem a gazdaságról. Hanem megint geopolitikáról, titkosszolgálatokról, oroszokról és árulásról.
Ezért nem elegendő egy-egy vállalat döntését hibáztatni; a kérdés sokkal inkább az, hogy meddig fogadjuk el azt a gazdasági berendezkedést, amelyben az emberi élet is beárazható tényezővé válik.
„Mindkét pártvezér a saját táborának játszott és kapmányelemekkel zsúfolta teli mondadóját” – többek között erről is beszélt Galba-Deák Ádám az M1 reggeli műsorában illetve beszámolt a Szolidaritás Pártja – Munkáspárt szövetség ajánlásgyűjtési időszakáról és azok nehézségéről.
A Pamkutya jelensége tulajdonképpen tankönyvi példája annak, hogyan működik ma a popkultúra az algoritmusok világában. Ami egykor paródiának indult, ma már szinte tökéletesen alkalmazkodik a platformok logikájához.
