A Pamkutya jelensége tulajdonképpen tankönyvi példája annak, hogyan működik ma a popkultúra az algoritmusok világában. Ami egykor paródiának indult, ma már szinte tökéletesen alkalmazkodik a platformok logikájához.
Az teljesen lényegtelen miről beszél Oszkár a festő, azaz nagyothallóknak is javallott a darab. A díszlet zseniális: egyetlen mozgatható bútordarab, aminek hat–hét funkciója van. Van még egy vödör, benne sörökkel (persze), egy hokedli, és a létra. Ami egyszer ki fog repülni a nézőtérre.
A The Cure pályafutása során először nyert Grammy-díjat, azonnal kettőt os, mégsem jelent meg a díjátadó gálán. A hiányzás oka tragikus volt: a zenekar tagjai egykori zenésztársuk temetésén vettek részt.
A felszínen persze ott a Bajnokok Ligája, a világbajnokság, a globális termék: steril stadionok, szépen csendbe üldögélő szurkolók, előre, szponzorlogók közé szorított érzelmek. A topfutball inkább iparág, mint szenvedély, inkább tartalom, mint történet. Egy elüzletiesedett massza, ahol minden mérkőzés „történelmi”, mégis egyre kevesebb marad meg belőlük bennünk.
Mert olyan, mint az élet: lassú, bonyolult, gyönyörű – és teljesen felesleges tiltakozni ellene, hisz a végén úgyis meghalunk. Addig meg nézzük, ahogy Rhea Seehorn tökéletesen játssza el, hogy még mindig van értelme jónak lenni.
Lara (Pilar Fogliati) fejében a feminista, nimfomán, romantikus és a kontrollmániás vitázik, Piero (Edoardo Leo) agyában a cinikus, bölcs, gyerekes és a reménykedő. Ők csak egy randevút próbálnak túlélni, de valójában önmagukkal küzdenek.
Ezért lépett ki Kim abból az életből. És most ott ül egy hétköznapi konyhában, műanyagos dobozok, barátnői csevegése és egy üveg nem igazi műanyag dobozos majonézutánzat között. Inkább az illúziót választja: nem igazi, de legalább stabil. Nem szabadság, hanem biztonság. Nem Jimmy, hanem egy férj, aki mindig hazaállít valamivel a boltból.
A Meta törölt, a magyar sajtó hallgat, a Hamasz mosdatva van. Egyedül Bobafett marad, aki újra és újra kimondja: a Hamasz nem áldozat, hanem hóhér. És amíg ő beszél, addig van valaki, aki felmutatja: a valóság nem az, amit a fősodor belénk akar tolni.
Ez a film egy F1 reklámfilm, a mozivásznon klasszul néznek ki versenyautók, Brad Pitt borostáját pedig minden nő leborotválná, a csajom szerint a fekete srac is szép, valószínű a Forma 1-et a pasik az autók miatt, a csajok pedig a pasik miatt nézik. Újabb klisé pipa.
És mégis: valahogy nem működik. A néző vagy ráfekszik erre az abszurd-happy végkifejletre, vagy bosszankodik, hogy ezúttal a fekete humoros sorozat nem csinál rendes kárt a karaktereiben.
