Quo vadis, NATO?


Immár csak napok kérdése, hogy a korábban semlegesnek elkönyvelt Finnország és Svédország benyújtja csatlakozási kérelmét a NATO tagországaihoz. Hogy egyszerre, vagy külön-külön, az most kevésbé fontos ahhoz képest, hogy ezáltal tetemesen megnövekszik a NATO-országok Oroszországgal közös határa, más szavakkal szólva a NATO valóban egy újabb lépéssel közelebb kerül az oroszok biztonsági aurájához.

A nemzetközi sajtóban nem találni utalásokat arra, hogy bármelyik jelenlegi NATO-tagország ellenállna a várható kérés teljesítésének, de egyelőre ezt az eshetőséget se zárjuk ki! Ukrajna hasonló irányú közeledését – erős magyar közreműködéssel – már korábban megakasztották, így a most ott folyó háború egyáltalán nem független az észak-atlanti szövetség bővülési perspektíváitól.

A két szóban forgó skandináv országnak ugyanakkor legalább annyi történelmi kapcsolata van az ukrán területekkel, mint Oroszországnak. A mai Ukrajna számos régiója volt már svéd, lengyel, litván, magyar és román fennhatóság alatt, tehát az orosz (egy időben szovjet) érdekeltségek a legkevésbé sem egyedülállóak. Ha belegondolunk, hogy az önálló ukrán államiság újraéledése lényegében 1993-ra datálható, akkor inkább úgy néz ki a politikai térkép, hogy az elmúlt évszázadokban nagyon sokaknak fájt a foga erre a csodálatos országra. Részben, vagy egészben.

Geopolitikailag nézve Ukrajna orosz lerohanásával épp Putyin jut közelebb a NATO határaihoz, tehát Finnország csatlakozása ugyanez pepitában, vagyis bő kétezer kilométernyi új NATO-orosz határ keletkezik. Finnország azonban emlékszik arra is, hogy a Második Világháború elején az oroszok már be akarták őket kebelezni, aminek legfőképp a mostani ukrán ellenálláshoz mérhető elszántságuk vetett gátat. Svédország pedig a Balti-tenger legnagyobb partszakaszát tudhatja magáénak, ami az orosz hajók számára elviekben komoly akadály.

A mostani orosz agresszió és fenyegetőzés óhatatlanul váltotta ki a finnek és a svédek fokozott önvédelmi reflexeit, amelyek oda vezettek, hogy az évtizedeken át őrzött semlegességüket feladva a NATO védelmi szárnyai felé vették az irányt.

Önmagában az aligha nevezhető bajnak, ha egy ország szövetségeseket keres önmaga védelméhez. Sőt, a NATO kerek-perec kinyilvánítottan egy védelmi szövetség, tehát ennek bővülése is elvileg jól szolgálhatja a világbékét, mint sok minden más ilyen irányú törekvés. A bökkenő ott van, hogy ez a szervezet iszonyatosan fejnehéz, vagyis hogy az USA ereje többszörösen meghaladja a többi tagország együttes katonai potenciálját. Képzeljünk magunk elé egy elefántot pár tucat egérrel, amik kölcsönös védelmi szövetséget alkotnak!

Az említett USA viszont az elmúlt évtizedekben saját jogán is igen sok háborút indított, vagy bonyolódott hadműveletekbe az ún. nyugati értékek, avagy az amerikai demokráciafelfogás védelmében. Ezekbe a kalandokba időnként más NATO-országokat is behúzott, mégha néhányszor ENSZ felhatalmazással, vagy éppen békefenntartóként. Mégis, nehéz elvonatkoztatni attól az igen sok millió halottól, illetve okozott károktól, amelyek ezen hadműveletekhez köthetők.

Azonban az oroszok sem ártatlan bárányok, hiszen birodalmi expanziójuknak rengeteg példáját láttuk a teljes szomszédságukban, a német vidékektől a japán szigetig, hogy az országuk sok ezer kilométeres déli karéjáról ne is beszéljünk!

Az amerikaik és az oroszok közti, hovatovább évszázados versengés láthatóan nem tett jót a világnak. A bipoláris világrend eddig – úgy látszott -, hogy akár újra monopolárissá, azaz amerikai meghatározottságúvá válik, mígnem az oroszok ukrán merénylete most kérdőjelek sokaságát dobja fel.

Például azt, hogy beköszönt-e a multipolaritás korszaka?

Kínát sokáig az óriási, ám katonailag a ‘futottak még’ kategóriába soroltuk, azonban Hong Kong ‘de facto’ elfoglalásának esete, illetve a Taiwan környéki ambícióik kissé más megvilágításba helyezik ezt a birodalmat. A világ legnagyobb gazdasági erejét felmutatni képes európai konglomeráció (EU + EGT) viszont deklaráltan szundizik, és néhány erőtlen felvetésen túl valójában nem szándékozik katonai hatalommá fejlődni.

Márpedig nagyon is kéne! Nyolc évtizednyi amerikai gyámság után aligha tartható, hogy az egyre világosabb és markánsabb európai érdekek védelmét másra bízzuk. Az EU, különösen az EP valóságos globális világítótoronnyá nőtte ki magát az emberi jogok, a környezetvédelem, az energetika, a korszerű táplálkozás és bizonyos más, innovatív ágazatok terén, márpedig a civilizáció összeomlásának megakadályozásában ezek kulcsfontosságú vetületek.

A világbéke és a NATO együttes fenntarthatóságának elemi feltétele, hogy akik a gazdasági erőt birtokolják, azok ennek méltányos védelmével is törődjenek! A saját portánk előtt sepregetve kimondható, hogy egy erős és ütőképes európai hadtest felállítása ma már elengedhetetlenül szükséges a katonai egyensúlyok új kialakításához. Az európai egység, avagy az unió a továbbiakban nem mutatkozhat sok kicsi hadsereg kósza gyülekezeteként, hiszen akár (eddig) az amerikaik, akár az oroszok, netán egy szép napon akár a kínaiak kicsemegézhetik belőle a nekik tetsző elemeket – mások ellenében.

A tétlenség Európa felmorzsolódását eredményezi. Úgy nemzetállamilag, mint együttesen.

– bankski –

  A Szócikk a dolgozók, a dolgozni akarók, illetve az életüket már kidolgozók szava. Posztjaink kommentálhatók a Facebookon, várunk Facebook-csoportunkban és a Twitteren is. Ám te is írhatsz, te is szólhatsz képpel és hanggal, amit viszont mi olvasunk, hallunk, nézünk, sőt, akár közreadunk. Leveled várjuk az info@szocikk.hu címen.

Kapcsolódó tartalmak

Vélemény

Semlegesség 

Egy ország ún. semlegessége általában úgy kezdődik, hogy alkotmánya kinyilvánítja, miszerint senkivel nem kíván hadakozni, illetve mások katonai konfliktusaiba sem avatkozik bele sem közvetlenül, sem