Ezt a frivol elnevezést Ferenc pápa adta a kőolajnak, és alighanem igaza van. Valóban, minden haszna ellenére ez az anyag a világ népeinek kirablását jelképezi.

Hol vannak már azok a daliás idők, amikor egyes helyeken csak le kellett dugni egy botot a földbe, s tört fel az olaj. 1973 októberében azonban beütött az első nagy krach, amikor az OPEC, azaz bizonyos kőolaj-exportáló, főként arab országok kartellje úgy döntött, hogy nem szállít olajat az Izraelt támogató országoknak. Volt is nagy ijedtség, alighanem sokkal nagyobb, mint manapság. Megfagyunk! – robbant ki Nyugaton a félelem, s ekkor született meg a legendás 19 fokos korlátozás, mondván, hogy ez az alsó határpont, amit általában még el tud viselni az ember naphosszat és együltében.

A Nyugat technológia választ adott, minthogy kiderült, sokkal több olaj van a föld alatt, mint amennyit korábban hittek, csupán kitermelési eszközök, no meg pénz kérdése az egész.

A valaha filléres nyersanyag ezáltal igencsak megdrágult. Korábban a könnyen kitermelhető mezőkön hordónként (kb. 160 liter) pár dollárba került, de a “piaci” ökölszabály szerint 30 dolláros ár környékén minden hagyományos termelő úgymond kasszánál lehetett, s ennek megfelelően az olajár egészen 1973-ig ebben a sávban mozgott..

Nos, az idők során ez az üvegplafon lett áttörve, s ahogy fejlődött a technika, egy új ökölszabály lépett életbe, vagyis 50 dolláros árszinten gyakorlatilag korlátlanná váltak a világ olajkészletei.

Az új bányászati eljárások azonban irgalmatlan sok környezetvédelmi aggályt vetnek fel, hiszen az extrém, 4-6 ezer méteres mélységekbe való lefúrás, ott hatalmas robbantásokkal üregek képzése, majd az ezekbe összefolyó, több száz Celsius fokos olaj felhozatala gigantikus földtani és felszíni eseményeknek ágyazhatnak meg. A kapitalizmus azonban nagy úr, s ha már ilyen szépen rászokott a világ az olajra, akkor bizony termelni, szállítani kell.

Jelenleg erről az említett 50 dolláros szintről indult a globális rablóhadjárat. Megannyi politikai esemény, illetve az ezekre adott reakciók rendre felfelé tornásszák az olajárakat, egy-egy bezuhanással fűszerezve.

Először az 1973-ban kezdődött áremelkedés ért fel az addigi 140 dolláros csúcsra, majd egy nagy zuhanást követően a hetvenes évtized végétől az ezredfordulóig lényegében a 40-50 dolláros ársávban mozgott az olajkereskedelem. Ez persze kissé elbátortalanította az új, nehezebben kitermelhető mezőkön való fejlesztéseket, de a kapitalizmus újra berúgta a motort, s 2008 tájékán sikerült a 180 dolláros szintet is megugrani. Ez aztán visszaszelídült a 60-80 dolláros zónába, s a ma embere tulajdonképpen ezt tekinti “elfogadható”, avagy “megszokott” mértéknek. A Covid idején aztán jött egy pillanatnyi mélypont, amikor az olajár 25 dollár alá is benézett, de hamar visszakapaszkodott, sőt, újra a 100 dollár feletti magasságokba tört.

A lélektani árhatár újabban tehát 100 dollár körül van, bár jelenleg ‘csak’ 90 környékén tanyázik. Mondanunk se kell, micsoda irgalmatlan összegeket vágnak zsebre a termelők, kereskedők stb., akiknek a tényleges költségei ennek az említett árszintnek kb. a felét érik el. Különösen jól járnak a hagyományos kitermelők, hiszen a 30 dolláros költségszint alatti naftát 90-ért eladni bizony nem rossz mulatság.

Az 1960-ban 13 taggal és szaúd-arábiai vezetéssel alakult OPEC 2016-ban 10 további jelentkezővel, köztük Oroszországgal bővült, így hát felvette az OPEC+ nevet, s jelenleg a világ olajkitermelésének 40 % felett diszponál, amivel épp a minap zsarolta meg újra a “piacot”.

A kapitalizmus lelkes híveinek figyelmére érdemes az a tény, hogy a világ működését nagyban meghatározó olajágazatnak az ég adta világon semmi, de semmi köze nincs az általuk idealizált szabad versenyhez. Szó sincs olyasmiről, hogy mindenki szabadon és békésen termelgetne, illetve a gazdasági hatékonysága fényében nyerné el jutalmait. Inkább az ellenkezője érvényesül. A források eleve monopolizáltak, az árak pedig kizárólag a hatalmi szándékok által vezéreltek. Van tehát egy kapitalizmus néven forgalmazott álom, illetve maszlag a népeknek, ami valójában a legbrutálisabb rablóhadjárat, amelyben a föld legelvetemültebb bűnözői gyilkolásszák egymást, s hordják el millió zsákszámra a kisemberekből kipréselt pénzeket.

Különös fénytörést ad a folyamatoknak az az egybeesés, hogy t.i. a Covid lecsengése utáni gyors áremelkedést épp az orosz-ukrán háború törte meg. Az idén januárban ismét 120 dollár fölé kúszó árak ugyanis folyamatosan süllyedni kezdtek, különösen az orosz eladásokat sújtva, hiszen a hamarosan, idén december elején életbe lépő nyugati embargók igencsak nagy engedményekre késztetik Putyinékat.

Erre tegnap az OPEC+ válasza is megérkezett: csökkenteni fogják a kitermelést, hogy elejét vegyék az árzuhanásnak, amit többnyire a hirtelen fellendülést követő recessziós félelmek hajtanak.

Mindebből az következik, hogy az elmúlt hetekben a magyar kutaknál is tapasztalható ármérséklődés a visszájára fordult. Igaz, normális esetben 480 forintot se kéne fizetnünk egy liter üzemanyagért, csak hát azóta a forint dollárhoz viszonyított árfolyama nagyot zuhant. Ezen felül a MOL is megéri a pénzét, minthogy igencsak kihasználja a közép-európai áruszűkét, amit pedig a legnagyobb osztrák, magyar és cseh finomítók egyidejű, és eléggé hosszadalmas, mondhatni vadregényes leállása okozott.

A magyar benzinár receptje tehát így néz ki: árfelhajtó kartellbe tömörült globális termelők + a MOL + a magyar állam kapzsisága = 800 forint. Hiába szépíti ezt a magánszemélyek számára fenntartott 480-as ársapka, ugyanis ez nem jelentkezik gazdasági tényezőként. A magyar gazdaság szereplői bizony a 800 forintos szinthez képest határozzák meg a termékek és a szolgáltatások árait, egyszersmind iszonyatos megélhetési árszinteket produkálva.

Pestiesen szólva nem a 480 forintos az alacsony ár, hanem a 800 forintos a túlzás.

– bankski –