Merkel átka

kapitalizmus Merkel Orbán Viktor

Minden jel szerint átok ül Európán, amit javarészt Angela Merkel hozott a nyakunkra.

Őt olyannak ismertük meg, mint aki nagyon-nagyon megfontolt mindent, mielőtt bármihez is hozzáfogott volna, ám ha valami mellé letette, avagy letetette a voksot, azt onnantól kezdve nagyon nem lehetett megváltoztatni.

Több ilyenre van példa. Az energetika talán a leginkább szembetűnő. A Merkel-i időkben meghirdetett német energia-fordulat lényege az volt, hogy a megújuló technológiákat erőltetett menetben kell fejleszteni, cserébe az atomenergiát kivezetni, amely átmenet alatt a szenes erőművek vidáman pöföghetnek tovább. Ezt fejelte meg egy általánosabb célkitűzés, hogy tehát a német mérnöki teljesítmény találkozzék az olcsó orosz nyersanyagokkal, legfőképp a gázzal, és máris beköszönt az aranykor, vagyis, hogy Németország ismét Európa motorja lesz, az euró pedig a híres Deutschmark kontinentális utódja.

Mindez nagyjából stimmelt, egészen a Covid beköszöntéig. A korábban soha nem gondolt lezárások igencsak lefogták a gazdaság működését, amit a nyugati kormányok meglehetősen bőkezűnek mutatott szociális intézkedésekkel kompenzáltak, jóllehet a költekezés az álmoskönyv szerint is inflációba torkollik. Ennek vagyunk tanúi ma, amit jól mutat, hogy nálunk az idei tavaszi választások előtt kiosztott ezermilliárdokat az Orbán-kormány már vissza is vette, hiszen csupán a megemelkedő árak áfa-tartalma minden jótékonykodó kifizetésnél nagyobb összeg.

Azonban az állami bőkezűség csak úgy, önmagában mégse okozna jelentősebb inflációt. Sokkal inkább az, hogy az állam igazából soha nem bőkezű, ezért a látszatra kiadott pénzeket az infláció eszközével szerzi vissza. Ez nem Orbánék újítása, hiszen minden hivatalba lépő pénzügyminiszter el szokta mormolni a fő tételt, hogy t.i. nincs az az állami juttatás, amit ő ne tudna elinflálni.

Kiváltképp, hogy eleve kétféle inflációs kimutatás van, amit aztán a kormányok szócsövei előszeretettel kevergetnek össze-vissza. Az egyik a cégvilágban mérhető infláció, a másik pedig a fogyasztói árindex. Mondanunk se kell, hogy az embereket ez utóbbi nyomorgatja. A tényleges lakossági kiadások azonban még árstabilitás esetén is képesek növekedni, ha netán a kormány megszűnteti bizonyos termékek, szolgáltatások (pl. a gyógyszerek, a közétkeztetés, vagy bármi hasonló) támogatását, hiszen az ár tulajdonképpen ugyanannyi, csak mi, emberek fizetünk többet. Másik, bár hasonló trükk, amikor – mondjuk – a magyar kormány szűkíti az állami egészségügyi rendszer teljesítményét, s helyette belépnek a magánellátások. A kimutatott árak tulajdonképpen nem emelkednek, csak a mi kiadásaink, de azok nagyon.

A járvány múltával a kormányok nekiláttak tehát az infláció bepörgetésének, s ez vezetett a mindent meghatározó energiaárak látványos szárnyalásához, már tavaly ősszel. Idén tavasszal ennek tetejébe jött az ukrajnai háború, ami egy időre egészen abszurd magasságokba vitte a háztartások kimutatott, vagy valós energiaszámláit. Szerencsére a háborús hatás lecsöngőben van, s ha valakit az vígasztal, akkor az olaj nemzetközi ára ezekben a hetekben már a 2013-2014 es átlagos szint alatt van.

Egyelőre nem így állunk a gázzal. Tavaly ilyenkor (!!!) még azon hüledezett a hazai szaksajtó, hogy egy év alatt hússzorosára ugrottak a nemzetközi gázárak. Persze attól függ, hogy honnan nézzük, hiszen a történelmi mélypontokhoz képest orbitálisnak tűnik az emelkedés, de a sok éves átlaghoz képest inkább “csak” óriási. A jelenséget egy évvel ezelőtt a nagy lezárásokból a nagy ugrásokra készülő ázsiai országok hatalmas étvágyával magyarázták, a normalizációt pedig az olcsó orosz szállítások reménybeli felfuttatásától várták. Nos, ez utóbbi alaposan elmaradt, s jelenleg ez okozza a képtelenségek képtelenségeit.

Az ok nem új keletű, de egyértelmű: az oroszok immár egy évtizede nem hajlandóak az Ukrajnán áthaladó vezetékekbe érdemben gázt pumpálni, amit viszont Merkel sajnos tudomásul vett. Inkább belement a Balti-tenger alatt húzódó, Németországot közvetlenül elérő Északi Áramlat kibővítésébe, ami a kezdetektől fogva erős kritikák közepette történt meg. Úgy is mondhatjuk, hogy ismét egy német-orosz különalku lett a terebélyesedő európai háború egyik motorja.

Orbán gyakorlatilag csupán másolta Merkelt, s a meghirdetett energetikai függetlenedés dacára még nagyobb orosz kitettségbe taszította Magyarországot. Mindezt tette jó okkal, hiszen ezzel indokolhatta a német cégek felé, hogy Magyarország igenis képes olcsó és biztonságos, “német modell” szerinti energiával ellátni az idetelepülő üzemeiket. Másodlagosan pedig az egykoron valóban olcsó orosz gázból elképesztő összegeket akasztottak le a NER lovagjai, vagyis a magyar embereken kívül szinte mindenki úgymond bőségesen a kasszánál volt. Ebben az idilli környezetben Orbán hetykén tehetett meg mindent, mivel bombabiztos lehetett Merkel csukott szemeiben.

A német kancellár asszony távoztával sem fújnak új szelek, hiszen a helyébe lépő balliberális koalíció néhány német belpolitikai műveleten túl semmit nem változtatott a Merkel-i irányokon, így a német külpolitikán se nagyon, noha ebben az Ukrajna mellett kiállás, valamint az orosz gáz kiváltása kapott kiemelt rivaldafényt. A magyar ugar disznóságai továbbra is a német ‘radarok’ alatt maradhattak.

Ehhez képest a kölcsönös szankciók valóban komoly terheket rónak úgy az orosz, mint az európai gazdaságokra, s végső fokon az emberekre. Ezek a szankciók a legkevésbé sem a globálisan versengő tőkés cégekről szólnak, hanem arról, hogy az államok miként képesek tovább rombolni az energiapiacokat, amelyek soha nem tartoztak a tankönyvekben reklámozott piacgazdasági délibábokhoz. Európában az energiagazdaság valamennyi szelete mindig is szigorúan állami játszótér volt, amelyen belül a piaci viszonyokra való hivatkozás nevetséges parasztvakításnak tekintendő.

Jól látszik ez az általános egyenértékes energiánál, tehát az elektromos áramnál, amelynek árát a legkevésbé sem a versenypiac logikája, hanem egy mesterségesen kiagyalt európai árképzési modell, az ún. “merit order” határozza meg, amely szerint az alapárat a leggyengébben teljesítő erőmű viszonyai határozzák meg. Ennek értelmében még a legpocsékabb (engedélyezett!!!) energiatermelő is garantált profithoz jut, a többiek pedig “érdemeik rendje” szerint kaszálhatnak elképesztő méretű extraprofitot.

Ennek az európai energetikai extraprofitnak a nagyságára jellemző, hogy az ezt immár megadóztatni akaró EU 140 milliárd eurónyi plusz bevételt kalkulál, vagyis a nagy energetikai cégek többlet adóterhe pont annyi lenne, mint Magyarország GDP-je, vagyis hát éves nemzeti jövedelme. Nem a profitjuk ekkora, hanem mindössze az extraprofitjuk pótlólagos megadóztatásáról beszélünk.

Az iparági szereplők persze hallani sem akarnak semmiféle plusz adóról ,hiszen ők ahhoz vannak szokva, hogy minden egyes európai polgárról évente 1000 eurót húzzanak le. Nagyjából egyhavi (átlagos európai) minimálbért minden egyes emberről. Ha ezt az összeget a dolgozókra vetítjük, akkor úgy néz ki, hogy a hétköznapok európai munkavállalója minden esztendőben két hónapot csak ezeknek a szuperkapitalistáknak, avagy energia-báróknak a hasznáért dolgozik.

Ezt a giga-pofátlan kizsákmányoló rendszert bizony Angela Merkel, az európai neoliberalizmus pókerarcú élharcosa betonozta be. Üljön átok rajta!

– bankski –

  A Szócikk a dolgozók, a dolgozni akarók, illetve az életüket már kidolgozók szava. Újságot lehet szerelemből is írni, de amíg a pofánk egyre nagyobb, a zsemlénk egyre kisebb! Kérjük, hogy támogasd a SZÓCIKK működését az alábbi számlaszámon:

MagNet Bank: 16200106-11517878 IBAN: HU88 1620 0106 1151 7878 0000 0000

Posztjaink kommentálhatók a Facebookon, várunk Facebook-csoportunkba is. Ám te is írhatsz, te is szólhatsz képpel és hanggal, amit viszont mi olvasunk, hallunk, nézünk, sőt, akár közreadunk. Leveled várjuk az info@szocikk.hu címen.

Kapcsolódó tartalmak

Vélemény

Fizetett forradalmak

A történelemkönyvek általában gazdagon leírják, hogy a különböző forradalmi helyzetekben ki kit ölt meg, üldözött el, börtönzött be, váltott le stb, milyen döntések születtek, melyek