A magyarság történetének és mitológiájának kiemelt terepe Kárpátalja, minthogy ezt a térséget jelöljük meg a Kárpát-medencébe való bevonulásunk kapujának, függetlenül attól, hogy az akkori népünk mekkora változásokon ment keresztül az elmúlt 1000 évben, de még attól is, hogy hány hullámban és hány irányból érkeztek a magyar, vagy annak tekintett törzseink. Éppen ezért különös jelentősége van az ottani néptesteink sorsának, méreteiktől függetlenül.

Az érzelmi-kulturális kötődéseink nagyjából azonosnak tekinthetők, viszont hatalmas különbségek vannak a szomszédos, ott többségi népekkel való kapcsolatokban. A trianoni elszakítottság fájdalmain túl érdekes időszaknak tekinthetjük a szovjet időket, hiszen a nemzetiségekkel való bánásmód egészen üdítő és bátorító volt a nagy vörös birodalomban, legalább is a szavak szintjén. Magát a gyakorlatot persze érheti kritika, azonban az bizonyos, hogy például Romániában pont a szovjet minták adtak sok reményt az erdélyi magyarságnak, illetve Kárpátalja volt az a hely, ahol a mai napig érvényes módon a magyar gyerekek a születésüktől az érettségiükig akár kizárólag magyarul élhették meg a saját fejlődésüket.

Ez a helyzet sok szempontból megváltozott Ukrajna önálló államiságának létrejöttével, amelynek egyik nem túl rokonszenves vonása a nemzeti kisebbségek háttérbe szorítása volt. Nem mintha az ukrán nacionalizmusnak ne lettek volna borzalmas előzményei, annyit azonban természetesnek gondolhatunk, hogy különös hangsúlyt kapott az államnyelv szerepe, jóllehet Ukrajna egy roppant sokszínű ország a maga által nyilvántartott 42 nemzetiségével.

Az ukránhoz képest idegen nyelvekkel szembeni intézkedések elsődleges célpontja az orosz, mondván erővel akarják a korábbi dominanciát megfordítani. Nyugatról nézve ez kissé ósdi törekvés, hiszen egy nyelv erőltetett lenyomása egyben kulturális mélyrepülést is eredményez, ugyanakkor az EU-ban hivatalos nyelvekkel kapcsolatos enyhén pozitív bánásmód mégis valamelyest jó irányba mutat.

Ezeken belül viszont kifejezetten érdekes, hogy a magyar ajkúakhoz képest nagyobb lélekszámú lengyel és román, de még talán a bolgár kisebbség sem érzi, láttatja magát szörnyen hátrányos megkülönböztetés áldozatának, pedig alig vannak jobb helyzetben, mint a magyarok. A különbséget az adja, hogy míg a többiek az anyanemzetükkel karöltve rendezték helyzetüket az új ukrán oktatási dimenzióban, a magyarok viszont nem. Ennek folytán egy permanens feszültség adja a magyar-ukrán viszonyok alaphangját, ami egészen bizonyosan mérgező hatású.

Az alapvető probléma talán oda vezethető vissza, hogy a magyarságon kívüli nemzetiségek elfogadták azt az alapelvet, hogy az ukrán állam által fenntartott iskolákban igenis kötelező az államnyelv, vagyis az ukrán elsajátítása. A magyarok ezt sérelmezik, lévén jogfosztottságként élik meg az ukrán hatás beszivárgását az ottani magyarok oktatási ökoszisztémájába. Hogy ez mennyire tekinthető jogos fájdalomnak, abba nehéz belelátni, az viszont kemény kérdőjel, vajon egy színtisztán és csak magyarul beszélő érettségizett fiatalember milyen karrierlehetőségeket talál aztán Ukrajnában, mondjuk rögtön bármelyik ukrán egyetemen?

A helyzetet élezi, hogy a magyarok nem csupán elkülönülni akarnak, hanem elég nagy számban élnek azzal a kiváltsággal, amit a magyar állam biztosít számukra, nevezetesen az uniós magyar állampolgárság és főleg útlevél, hogy a szóba jöhető anyagi előnyöket ne is említsük! Ez a kivételezett helyzet óhatatlanul viszályokat gerjeszt, aminek a tömeges megoldása az elvándorlásban jelentkezik. Erősíti ezt a jelenséget a háború is, azaz szinte valamennyi nemzetiség törekszik a maga anyanemzete felé vándorolni, ami Ukrajna páratlan népességcsökkenését eredményezte. A nemrég még 42 milliós Ukrajna mai, tényleges lakosságát 25 millióra becsülhetjük, s ez a drámai zuhanás abba torkollik, hogy jószerivel csak a nagyon ukránok maradnak a saját hazájukban, ők viszont értelemszerűen még radikálisabban harsogják a nacionalista szózataikat.

Mondanunk se kell, hogy az említett migráció kifejezetten gyengíti az ukrajnai nemzetiségek hivatkozási alapjait, hiszen az 1910-ben, tehát a még Trianon előtti kárpátaljai régióban 185 ezren vallották maguk magyarnak, addig a 2001-es népszámlálás alkalmával ez a szám 105 ezerre csökkent. Megbízható adatok híján csak becsülni lehet a ma ott lakó magyarok lélekszámát, de ha az általános elvándorlás és a magyar útlevél együttes hatásait tételezzük, akkor alighanem 50 ezer fő alatti méretet vélelmezhetünk.

Sajnos, vérző szívvel ki kell mondjuk, hogy a világpolitikai dimenzióban ez nincs akkora nagyságrend, amekkora problémává a magyar kormány fújja. A mai európai gondolkodásmód akár egyetlen ember identitását is feltétlen tisztelet alá rendeli, a tárgyalóasztaloknál azonban mégse ennyire abszolút a helyzet. Szinte minden európai uniós országban vannak nemzetiségi ügyek, s mindenkinek megvannak a maguk jó, vagy rossz tapasztalatai, emlékei, tehát a kivételes nemzetközi figyelemre gyakorlatilag nulla az esély, így a magyar érvelések ereje is nagyjából ugyanekkora.

Ebben a tükörben talán jobban érthető, hogy a lengyelek és a románok vajon miért képesek teljesen háttérbe szorítani a maguk hasonló gondjait, és miért állnak oda következetesen Ukrajna honvédő háborúja mellé, ideértve a rengeteg anyagi és katonai támogatást is? Arról van szó, hogy a segítségük a saját biztonságukat szolgálja alapvetően, s ennek fényében több reményt látnak egy lekötelezett Ukrajna nemzetiségi politikáját illetően, mint egy győzelemittas Oroszország esetében.

Leegyszerűsítve, ha Orbán Viktor többet remél a magyarok javára Vlagyimir Putyintól, mint Volodimir Zelenszkijtől, akkor azért vegye figyelembe azt is, hogy a megszálló orosz hadsereg húsdarálóba rakott állományában mekkora arányban vannak a nem orosz nemzetiségűek!