Igen nagy a valószínűsége, hogy nem leszek 22. századi jelentős történész , de vigaszként veszem a bátorságot, hogy innen, a majdani múltból üzenjek a jövő kollégáknak: a 20. század vége felé egy időre leállt a történelem, majd durván egyharmad század múltával újraindult. Konkrétan most.

1989-ben, az akkor 37 éves Francis Fukuyama, az amerikai külügyminisztérium főállású elemző munkatársa meglehetős határozottsággal állította, hogy a kelet-európai folyamatok, benne a düledező Szovjetunióval kijelölték a történelem végét, azaz a liberális demokrácia minden jobb helyen győzedelmeskedett, vagy legalább is győzelemre állt, s ebből adódott a következtetése, miszerint az emberiség előtt már csak a dögunalmas jólét és a tökéletességre jutó globális kapitalizmus áll.

Fukuyama azóta leginkább jónevű egyetemeken tanít, de az általa elindított “endizmus” körül soha nem volt semmiféle tudományos konszenzus, mígnem a 2024-es európai parlamenti választások, majd az amerikai elnökválasztás teljesen világossá tette, hogy a történelem újraindult, és az unalmas gazdagság helyett az erőforrások iránti kíméletlen küzdelem, mi több, a gyilkos háborúk korszaka köszöntött be ismét.

Semmi okunk nincs megkérdőjelezni a 20. századot nagyban meghatározó proletárdiktatúrák baloldali mivoltát, azonban ezek szocialista, vagy kommunista önmeghatározása meglehetősen ambíciózusnak bizonyult. Ilyen rendszerek ugyanis sehol nem jöttek létre, azonban a nagytőkével való leszámolás az érintett országokban többé-kevésbé végbement, noha sehol sem sterilen. A szovjet rezsimek bukása egyszersmind a baloldal földbe döngölését is jelentette, ami alól csak az államkapitalizmus felé nyitó Kína (és talán Vietnam), illetve a minden értelemben elszigetelt Kuba lett kivétel. Észak-Korea esetét szintén kivételnek tekinthetjük, jóllehet az semmilyen értelmes politológiai kategóriába nem fér bele, főleg nem baloldali kontextusban.

A történelem 1989-es végét az is vitathatóvá teszi, hogy liberális demokráciák mentén létrejövő jólléti államalakulatok a kiterjedés helyett a szakadék felé vették az utat. Elég hamar világossá lett, hogy a fejlett világban kizsákmányolt munkások, alkalmazottak kedélyeinek csillapítására szolgáló intézkedésekre a Szovjetunió kimúlása folytán egyre kevesebb tőkés érdek mutatkozott, s ennek fényében mindenütt megkezdődött először a szociális vívmányok felszámolása, majd később a munkásságot a fejlődés hasznából is kihagyták. Megindult a profitok és a kicsapódó vagyonok soha nem látott mértékű halmozódása, amelynek eredményeként ma már kimondható, hogy a világ összvagyonának kétharmadát a világ lakosságának kevesebb, mint egy (1) százaléka ellenőrzi.

Ahogy a kvantumelméletek megalkotása egy csipetnyit sem változtatta meg a Newton-i fizika érvényességét, úgy a kapitalizmus alapjait leíró Marx-i tételek is igazak maradtak, miközben a mai gazdasági világrend mégse úgy működik, mint ahogy azt két évszázadon át hihettük. Például sehol nem alakult ki szabad verseny, illetve a profitráták a tartós süllyedés helyett inkább az egekbe törtek. Legfőképp az vált világossá, hogy a piaci törvények felett a gazdasági hatalom, és az azzal való visszaélés a fő mozgatórugó, aminek a kegyetlenségét pont nem a baloldali politikai erők, hanem a szélsőjobbos mozgalmak fedték és fedik fel.

A történelem végén ünnepélyesen földbe döngölt baloldal ugyanakkor a lehető legrosszabb válaszokat adta a támadásokra. Eleinte köldököt nézegetett, majd körülnézett, s a könnyen radikalizálható társadalmi kisebbségek felé fordult, így megindult a rétegpolitizálás, később az identitáspolitizálás korszaka, amikor marginális csoportok érdekei hirtelen a hosszabb távú társadalmi érdekek elé ugrottak. A pride-ok, a zöld tébolyok, az antifa őrületek, no pláne a metoo hisztériák bármennyire is valós alapokról indultak, a kifejlődésük az egy merő hisztériába torkollott, amit a szavazópolgárok kezdeti formájában még jól fogadtak, de mára egyre inkább elhatárolódtak tőle, utat adva Orbánoknak, Trumpoknak és hasonlóknak.

Külön fejezet a népvándorlások ügye, amit udvariasan menekültügynek, kevésbé udvariasan migrációs problémaként szoktunk emlegetni. A folyamatok alakulását jól mutatja a “Willkommenskultur” “illegális migrációvá” alakulása, pedig legfőként arról van szó, hogy a tőkések minél olcsóbb munkaerőt akarnak, s ennek társadalmi árát az egyes országok állampolgáraival akarják megfizettetni, úgy pénzügyi, mint mentális értelemben, egyszersmind kiegyensúlyozott helyi kultúrákat szétzúzva.

Természetesen az LMBTQ+ embereknek is vannak elme jogai, a környezetünket is óvni kell, tényleg ne jöjjön többé semmiféle nácizmus, a nőket se hagyjuk bántani, továbbá befogadónak kell lennünk a menekültek iránt. Azonban az tűrhetetlen, hogy a nagytőke visszaéljen a társadalmak jóindulatával, és szélsőséges őrületeket generálva divattá tegye a buzulást, szétverje ember és állat lakóhelyeit, rózsaszínre mossa a barna ingeket, bevándorlók milliót tolja a nyakunkba, minket pedig arra buzdítson, hogy szakítsunk az évszázados szokásainkkal!

Nem. Főleg azért nem, mivel nem ezekkel a mesterségesen felfújt problémákkal, hanem a jóllétünkkel, azaz a béreinkkel, az egészségünkkel, az oktatásunkkal, a lakhatásunkkal akarunk foglalkozni. Négy napos munkahéttel, legfeljebb napi 8 óra munkával, az életünket kényelmesebbé tevő társadalmi szolgáltatásokkal kívánjuk fűszerezni az életünket, hiszen a fejlődésünknek köszönhetően immár nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy minél jobban éljünk!

Dolgozz többért, kevesebbet! Vulgárisan így foglalható össze az új baloldali politika, amely egyféle belépő a történelem újraindulásához.

Szanyi Tibor