A történelem attól nem múlik el, hogy nem ismerjük. Viszont megismerhetjük azáltal, ha némi kulturális erőfeszítéssel felidézzük. Ilyen lehet például egy film, amely úgy képes szolgálni az ismeretek bővítését, hogy egyben szórakoztat.

Ennek ígérkezik a Hadik. Szép, színes akciófilm. Ami a nemzeti kebelt dagaszthatja, az maga a témaválasztás. A többi inkább történelmi hűség kérdése. E téren a film nem hagy kívánni valót maga után, talán a legkényesebb történészek szerint sem. Tegyük hozzá, egy történelmi játékfilm akár könnyedén eltérhetne a szikár tényektől, hiszen a távolabbi múltban alig akad olyan esemény, amely annyira jól dokumentált lenne, hogy ne hagyjon kétségeket az utókor számára. Esetünkben viszont az van, hogy ami ma tudható Hadik Andrásról, az ebben a filmben benne van.

A magyar filmművészet korábban sokat tett a történelmünk érthető, mondjuk népszerű feldolgozásáért. Később alább hagyott az efféle lelkesedés, bár alkalmasint adódtak jobb, vagy kevésbé jó kísérletek. Most egy újabb film született, amit egyelőre csak a kritikusok, a bennfentesek láthattak zártabb körben. A nagyközönség értékelését majd a mozikban fogjuk tapasztalni.

A filmben megjelenő történet valós, és huszáros. Mária Terézia kitüntetett hadsegédje, Hadik András arra vállalkozott, hogy a porosz uralkodó távolabbi harcmezőkön való elfoglaltságát kihasználva Bécstől Berlinig lopakodjon egy elit sereg élén, majd a megtámadott nagyhatalmi várost hadisarc fizetésére kötelezze. Az események fintora, hogy a rablás a helyszínen csak felerészben lett sikeres, ugyanis a berlinieknek momentán nem volt annyi pénzük, amennyit a magyar huszárkapitány követelt. Hadik persze a megszégyenített, s a birodalmi fővárosába seregei élén visszainduló, felbőszült uralkodót nem várta be, hanem amilyen gyorsan Berlinbe ért, ugyanolyan gyorsan visszavonult, azonban a megsarcoltak valamilyen úriemberi reflexből mégis utána küldték a hadizsákmány addig elmaradt részét.

Az ilyesmi bizonyosan nagyon tetszik a régmúlt romantikára fogékony magyar nézőknek, azokon belül főleg a fiatalabbaknak. A valóságos történetnek nyilván voltak olyan konkrét eseményei, amelyek túlmutatnak a mai 12-es korosztályos karikák határain, ám a film készítői udvariasan tartották magukat az Egri Csillagok meseszerű törzsközönségéhez rendelt láthatósági keretekhez.

Talán ezért sem meglepő, hogy az egyik nagy internetes portál nagyeszű kritikusa épp Gárdonyi Gézát hiányolja a forgatókönyvírók sorából. Nos, elképzelhetjük az alkotók erőfeszítéseit, hogy rábírják Gárdonyit a közreműködésre, ami – lássuk be! – azért lehetett sikertelen, mert a nagy szerző jó ideje a mennyekben tartózkodik. Egy másik internetes orákulum házi kritikusa viszont a Marvel-filmek technikai megoldásait hiányolja, aztán pedig egy harmadik azon kesereg, hogy a filmben látott egyik kard számára nem tűnt elég élesnek. (Itt tartunk.)

A kritikák idehaza azonban nem lehetnek kurzuspolitizálás nélkül sem. A film szereposztása ugyanis bővelkedik olyan színészekben, akiket a művészetükön túl bizonyos aktuális közéleti aktivitásáról is ismerhetünk, így az oldalfüggő sajtó- és médiatermékek aszerint dicsérik, vagy becsmérlik őket, hogy mennyire érzik a saját kutyáik kölykeinek?

Azt mindenesetre elmondhatjuk, hogy maga a film több fokozattal színvonalasabb a hazai kultúra-kritikusok egy kisebb, de annál harsányabb részének szellemi állapotánál. Közelebbről nézve ez a film szenzációsan jó, mígnem az eddig megszólaló bírálók bizonyos része meglehetősen csökött érveket lapátol össze, hogy valamit visszaigazoljon néhány főszerkesztő világnézetéből. Hab a tortán, hogy egy átlagos Marvel-film költségvetésének egy húszadából gazdálkodó alkotói gárda olyan művet tár elénk, amely jó pár hollywoodi szakember spontán csettintését simán elnyerheti.

A hazai kritikusi szakma becsületére legyen mondva, hogy egy-két hajmeresztően ostoba füstölgésen túl az alkotás fogadtatása eddig összességében pozitív, ami azért elég ritka a mai Magyarországon, főleg ha filmről van szó.

A téma érzelmi részét tekintve a film láttán az alsó tizenéves korosztály immár nem csak Superman, Zorro, vagy valamilyen indián stb. hős akarhat lenni, hanem magyar huszár is. Nagy dolog ez, kiváltképp, hogy Hadik idején a maihoz képest töredék jelentősége sem volt a nemzetiségi hovatartozásnak, bár a fricskák szintjén azért ez sem volt elhanyagolható. ‘Anno ‘Julius Caesear például ugyancsak nagy elismeréssel adózott a barbárnak (is) aposztrofált belgákról, mondván hogy náluk vitézebbeket még ő sem látott, jóllehet a dicsőség elvileg csak a roppant vegyes nemzetiségű római légióknak járhatott ki. Nos, Hadik András alighanem egy olyan legendás magyar, aki páratlan nemzetközi katonai teljesítményt nyújtott, s akinek a létével nem kevés ‘mozikritikus’ most éppen Szikora János filmjének köszönhetően ismerkedik meg.

bankski –