A világ lényegesen jobban odafigyel az USA-ban zajló mindenkori választásokra, mint sok más nagyhatalom esetében. Ennek triviális oka van, éspedig az, hogy az USA magabiztosan őrzi abszolút szuperhatalmi státuszát, jóllehet immár kevésbé az oroszoktól, sokkal inkább a kínaiaktól félti ezt az elsőségét.

Ugyanakkor innen Európából nézve az USA-hoz képest mi nagyobb jelentőséget tulajdonítunk az orosz-ukrán háborúnak, ami természetes, hiszen a rombolás a földrészünk keleti részén zajlik. Az USA bizony másképp tekint az eseményekre, hiszen az ő fókuszában legfőképp a feltörekvő Kína áll, az is első fokon a tajvani problémakör tükrében. Ha lecsupaszítjuk az érdekeket, akkor az USA a maga számára kifejezetten hasznosnak tarthat egy eurázsiai feszültségláncolatot, minthogy az egymással huzakodó országok óhatatlanul veszítenek erejükből. Például Oroszország esetében kifejezett amerikai politika, hogy az gyengüljön, de csak annyira, hogy azért erős ellentartást jelenthessen a kínai hadsereggel szemben.

Az USA aktív szerepet tölt be az európai biztonsági architektúrában is. Ne feledjük, hogy konkrétan a mai napig kvázi megszállóként van jelen Németországban, megannyi egyéb támaszpontjával kiegészülve. Európa sokáig belekényelmesedett ebbe a helyzetbe, s csak immel-ámmal fejlesztette katonai potenciálját. A nagy ébredés pillanata még nem jött el, de alapvető felismerések már jelentkeznek az európai politikai térben.

Érzékelhető tehát, hogy kontinensünkön úgy figyelünk az amerikai fejleményekre, mintha az velünk történne. Ennek fényében tekintünk a nemrég lezajlott ún. félidős választásokra, amelyeket előzetesen egy erőteljes konzervatív áttörés esélye jellemzett. Trump gőzhengere azonban beragadt, s Biden pártja már azt is győzelemként állíthatja be, ami a még hátralévő szavazatszámlálások legrosszabb forgatókönyve lenne.

Borítékolni lehet tehát, hogy az USA Ukrajnát érintő politikáiban nem lesz különösebb változás. Feltételezhetően az elkiabált konzervatív hullám esetében se lett volna, hiszen mint említettem, Washington minden politikai szegletében Kína az elsődleges célpont, aztán újra jön Kína, s abban sem lehetünk biztosak, hogy bárki más felférne a képzeletbeli dobogóra. Tévedés azonban olyanokat gondolni, hogy az amerikai közvélemény netán majd harcosan fellépne Ukrajna további támogatásával szemben, mert a történelmileg is erős szovjetellenesség okán szívesen áldoznak Oroszország gyengítésére.

Az amerikai szélsőkonzervatív nyomulás elmaradása már inkább érdekes. Az Orbán által is követett politikai irány valószínűleg egyféle üvegplafonba ütközött, bár annyiban ne becsüljük ezt le, hogy ez a pont jelenleg épp középen van, azaz a liberális/konzervatív mérleg nyelve lényegében egyenlőséget mutat.

Európa hasonló cipőben jár, jóllehet errefelé több tucat kormány billeg erre-arra. Orbánék nagyon várták a szélsőjobbos indíttatású olasz Meloni hatalomba jutását, ami meg is történt, csak éppen az EU és a NATO felé tett hűségesküvel kezdődött a hivatalba lépése. Dél-Amerikában viszont egy sajátos, “rózsaszín” hullám látszik, amit csak megerősített a brazil baloldali Lula nemrégi, bár hajszálnyi győzelme az ironikusan szélsőjobbos Bolsonaro felett.

Úgy is mondhatjuk, hogy a nagyvilágból érkező szelek egyre kevésbé fújják Orbán vitorláit. Ez önmagában nem lenne feltétlenül baj, csak hát a magyar kormány hajója a külpolitikában egészen más vizeken sodródik, mint a hazai dimenziókban. Kiváltképp, hogy a tartósnak mutatkozó ún. keleti nyitás egyelőre nem hozott hazánknak semmilyen gazdasági előnyt, viszont jelentős eltávolodással járt a korábbi szövetségi rendszerünktől. Sajnos kimondható, hogy a magyar szuverenitás öncélú kiteljesítése zsákutcás műveletnek tűnik.

Pedig egyáltalán nem lenne rossz, ha a korábbi nyugati irányú behódolásainkat nem a keleti lefekvéseink váltanák fel, hanem ott, úgy és akkor érvényesítenénk önrendelkezési képességeinket, ahol, amint és amikor az nem csupán hasznos, de kiegyensúlyozott is.

Például az Ukrajnával kapcsolatos magyar hozzáállás tényszerű (!) része akár elfogadható lehetne, azonban a mellé társított kormányzati retorika teljesen értelmetlen és felesleges, hiszen hosszabb távon a kárpátaljai magyarságot hozza irgalmatlan nehéz helyzetbe. Ne felejtsük el, hogy ennek a szomszédunkban zajló háborúnak a kommunikációs színterei majdhogynem ugyanannyira fontosak, mint a fegyveres terei. Márpedig az oroszok Magyarországot hivatalosan a “barátságtalan országok” listájára tették, és sajnos az ukránok is. Ha már igazából egyik oldal mellé sem akarnánk állni, akkor szerencsésebb lenne a semleges státusz, mintsem hogy mindkét fél ellenségként tekintsen ránk, amin egy-két szemkenegetős orosz tévényilatkozat semmit sem változtat.

Ugyanilyen értelmetlen az EU platformjain a hangos prüszkölés, vétózgatás, vagy az ezzel való fenyegetés. Ha valahol, akkor épp az EU az a formáció, ahol a csendes diplomáciával szinte minden elérhető, a hangos retorikával viszont gyakorlatilag semmi. A brüsszeli tárgyalóasztalok körül ugyanis mindenkinek léteznek kisebb-nagyobb fejfájásai, amiket a többiek orvosolni igyekeznek, már csak a kölcsönösség alapján is. A harcos nyilatkozatok viszont elzúgnak a fülek mellett, legfeljebb azok visszhangjaival találkozunk, amikor pedig nekünk kellene valami. Például EU pénz.

Ismerős azonban, amikor két jó barát összekacsint, s egymás tévedéseit hatalmas erényeknek láttatják. Alighanem így van ezzel Putyin és Orbán is. Ugyanis mindketten új, forradalmi világrendről ábrándoznak, de a külvilág szemében inkább ordító egereknek látszanak. Putyin legutóbb a dölyfös Valdaj-Klubban Oroszországnak a “globális Dél” esetében betöltendő vezető szerepéről értekezett, kicsit megfeledkezve arról, hogy a hatalmas területű országa a világnak csak a 9. legnépesebb állama (145 millió fő), s például a bő tízszer nagyobb, 1,4 milliárdos Kína, vagy a majdnem ugyanekkora India a legkevésbé sem szándékozik magát alárendelni bármiféle orosz primátusnak. Hasonlókat gondolhat a jóval több, mint 200 milliós lakossággal bíró Indonézia (275), Pakisztán (236), Nigéria (218), Brazília (215). Csupán a népességet nézve Oroszország inkább Bangladessel (165), Mexikóval (128) és Etiópiával (123) van egy súlycsoportban, bár 100 milliót meghaladó emberfővel büszkélkedhet a Fülöp-szigetek (112), Kongó (108), Egyiptom (103), de még Vietnam (102) is. Sőt, a felsoroltak közül Kína, India és Pakisztán egyben atomhatalom, tehát Oroszország pozíciói katonailag sem egyedülállóak. Hab a tortán, hogy Oroszország sem technológiailag, sem tőkeerő tekintetében nem tud érdemi szerepet játszani a “globális Dél” világában, legfeljebb a nagy nyersanyagbázisa tűnhet vonzónak, bár amióta ezt fegyverként vetette be Európával szemben, aligha álmodozhat arról, hogy bárki az orosz függés, vagy dominancia felé kacsintgatna.

Magyarország viselkedése ugyanilyen siralmas. Midőn hazánk gazdasági teljesítménye az EU erejének fél (!) százalékát sem teszi ki, Orbán mégis bátran csuklóztatni akarja a többieket. A magyar hadsereg a NATO képességeinek egyik leggyengébb szeglete, de odaáll fogat csattogtatni Törökország mellé, amely most éppen a svéd és finn csatlakozást furdancsolja, s ehhez még zavaros belső merényleteket is felhasznál.

Ha valami Magyarország érdeke lenne, az legkevésbé sem egy erővel megosztott EU, hanem sokkal inkább egy az amerikai gyámkodástól szabaduló, az önálló globális szerepét megerősítő, jelentősebb önvédelmi képességeket kiépítő, s ennek birtokában a szociális téren kiteljesedő Európa lenne.

Scholz, Macron, Meloni, Sanchez, vagy bármelyik másik uniós kormányfő előbb tehető a magyar ügyek szövetségesévé, mint Biden, Hszi, Putyin, Erdogan, vagy akár a türk képzelet vezetői. A Nyugat erejét Orbán nem tudja megtörni, legfeljebb a körömpiszok szerepét töltheti be. A magyar nemzeti érdekek szempontjából ennél bizonyosan eredményesebb lenne, ha a Nyugat erejét használni próbálnánk a szociális felemelkedésünk céljából.

Inkább legyünk csendesen jól élő nyugatiak, mint nyomorba vergődő harcos keletiek!

bankski –