Sokan azt gondolják (mert elhitették velük), hogy a tőkés gazdálkodás, alias kapitalizmus, az valami egzakt matematikai algoritmus mentén alakul. Kereslet, kínálat, profit. Pedig nem. Ezek mind mesterséges, hatalom- és akaratvezérelt tényezők.

Elvileg zajlik valamiféle termelés. A tőkés gazdálkodás elemzésekor már az első lépésnél meg szoktunk feledkezni a tőketulajdonosok felelősségéről, nevezetesen hogy ép ésszel vajon szükség van-e az adott termékre? Sok esetben nincs. Itt van rögtön a szénsavas üdítőitalok esete. Összetevői közül csak a víznek van élettani szerepe, a cukor, a széndioxid az ízesítő- és színezőanyagok pedig inkább károsak, mint hasznosak. Hab a tortán, hogy a műanyag palackok pedig környezetünk kitüntetett kártevői.

Ha a fenti problémán mégis túllendülünk, akkor adódik a kérdés, hogy az értékesítésből befolyó összeg miként oszlik meg a közreműködők között? Ez nyilván feltételezi azt is, hogy az eladó többet kér és kap a termékéért, mint amennyit befektetett. Az emberi munka a költségek közé sorolódik, a fennmaradó rész pedig a szent és érinthetetlen profit világába költözik.

Márpedig azt a tőkés dönti el, hogy mekkora a munkabér, és mekkora az ő haszna. Ebből egyenesen következik, hogy a dolgozók vagy elfogadják a cégtulajdonosok (részvényesek) diktátumát, vagy nem. A szerencsésebb nyugati országokban hosszú évszázadok során kemény alkufolyamatok szegélyezték ennek rendezését, s a szakszervezetek viszonylag elfogadhatóan őrködtek a méltányosnak tűnő egyensúlyokon. Máshol sajnos nem.

Következtetésként kimondható, hogy a munkabér pont akkora, amennyit a munkások, a dolgozók az összekapaszkodásaik révén kiharcolnak maguknak. Minden más csak porhintés.

Sok helyütt az állam is beleszól ebbe a vitába. Van, ahol jó szándékkal, s van, ahol kevésbé. A jó szándékú helyeken az állam megköveteli, hogy a dolgozók egy történelmileg is méltányos részt kapjanak a hasznokból, azonban a legtöbb országban sajnos az állami követelmények inkább a bérek leszorítását célozzák annak érdekében, hogy minél több tőkés fektesse be ott a pénzét, és minél jobban zsákmányolja ki a az adott nemzetet.

A jó szándékú helyeken (pl. Skandinávia) az állam valójában csak őrködik azon, hogy a munkavállalók és a munkaadók osztozkodása korrekt mederben folyjék, így alakítva a mindenkori bér/profit egyensúlyt.

A kevésbé jó szándékú helyeken (sajnos ide tartozik Magyarország is) az állam bérminimumokat határoz meg, változatos indoklások mentén. Az Európai Unió ugyancsak foglalkozik ezzel a kérdéssel, bár úgymond szőrmentén. Jelenleg az a többségi álláspont, hogy ahol van jogszabályban rögzített minimálbér, az “megfelelő” legyen. Ez az ún. európai minimálbér, mint célkitűzés.

A kérdés azonban továbbra is nyitott, nevezetesen hogy mi a “megfelelő” szint? Az EU erre is ad tanácsokat, s egyféle ökölszabályként azt mondja ki, hogy a minimálbér érje el az átlagbér 60 százalékát, avagy a medián bér 50 százalékát. (Az átlagbér egyszerű átlag, a medián bér pedig az a szám, amelynél a dolgozók egyik fele többet, a másik fele viszont kevesebbet keres.) Akárhogy is hangozzanak az indoklások, az EU jobbára csak a dolgozók egymás közti bérviszonyait igyekszik simítgatni, de semmit nem mond a munka és a tőke közti osztozkodásról.

Ez utóbbit se hagyjuk homályban! Nagyságrendileg nézve, a keletkező jövedelmek az EU nyugati területein kétharmadban a dolgozók zsebébe jutnak, s csak egyharmad a tőkések keresménye. Kelet felé haladva azonban sajnos romlik ez a mutató, s a végén megfordul, tehát egyharmad a munkásoké, s kétharmad a cégtulajdonosoké. Ez önmagában cáfolja, hogy a munkabérek terén bármiféle egzakt matematika uralkodna. Minderről a statisztikák az “income share”, azaz a jövedelemeloszlás fogalmával emlékeznek meg.

Mit tekintsünk hát “megfelelő” bérnek?

Az Igen Szolidaritás Magyarországért Mozgalom a létminimumhoz viszonyítja ezt a megfelelőséget. Nyilván nem általában a minimumokat tekinti elfogadhatónak, hanem arra is tekintettel van, hogy társadalmi méretekben egy dolgozóra legalább egy eltartott jut, ezért a párt a létminimum kétszeresét vélelmezi elfogadható minimálbér szintnek.

Nyilván az is megér egy misét, hogy mi, pontosabban mennyi a létminimum?

A létminimum egy történelmileg indokolható életszínvonal. Afrika egyes országaiban például a fejenként napi pár liter víz is a létminimum részét képezheti, Magyarországon szerencsére ez (ma még) egy elhanyagolható tétel. A mi viszonyaink között inkább a tisztességes étkezésen, a normális lakhatáson, a színvonalas oktatáson és a minél kiterjedtebb egészségügyi ellátáson van a hangsúly.

Tévedés ne essék, volt olyan korszak Magyarországon, amikor a fentiek közelítőleg rendezettnek voltak tekinthetők, mégha szerény mértékben is. Ez a Kádár-korszak. Ma viszont roppant aggasztó a lakosság táplálkozása, egyre feszítőbb a lakhatási válság, degradálódik a közoktatás, az egészségügy pedig az összeomlás jegyeit mutatja. Kevésbé az adott színvonal, sokkal inkább a változások iránya számít, ez pedig sajnos a tartós leépülés felé mutat.

Fájdalom, de kimondható, hogy hazánk szociális értelemben súlyos válságban van. Az ellenszer pedig a dolgozói jövedelmek növelése, illetve az állami szolgáltatások bővítése. Nyilvánvalóan ez a tőkejövedelmek fokozott elvonása, illetve a gazdaság hatékonyságának erősítése révén lehetséges.

Az általános törekvéseken túl azonban érdemes a létminimumot minél több konkrét tartalommal feltölteni.

A táplálkozás esetében nyilvánvalóan a minél kevésbé feldolgozott és minél sokrétűbb élelmiszerek fogyasztása a tanácsos. Több nyers zöldség és gyümölcs, kevesebb puffasztott, sózott, cukrozott stb. készítmény. Ez bizony sokba kerül, hiszen hovatovább egy-egy kiló zöldség ma már egy kiló csirke árát teszi ki.

A lakhatásnál kimondható, hogy egy emberre legalább 25 négyzetméter jó minőségű (gazdaságosan fűthető, hűthető, összkomfortos) lakófelület jusson!

Az oktatás tekintetében elvárható az államilag finanszírozott közoktatás, közművelődés, azonban számos kiegészítő igény is létezik, mint például különórák, előfizetések, tanulmányutak és hasonló, a legkevésbé sem földről elrugaszkodott tételek, mint például a jogosítvány, ami nálunk jelenleg több, mint három havi nettó minimálbérbe “fáj”.

Az egészségügyi szolgáltatások zöme ugyancsak állami feladat, azonban az egészségmegőrzés, a betegségek megelőzése szintén pénzbe kerül. A sport, a kirándulás és az ezekhez tartozó eszközök bizony a létminimum részét kell képezzék.

Fentieket tetézik a kényelmes öltözködés, az ésszerű közlekedés, évente legalább két heti nyaralás, és a művelődés (színház, mozi) iránti igény költségei.

Nem szükségesek bonyolult számítások, elég ha az ember belegondol a saját életébe, s máris elérkezik arra a pontra, hogy a mai árviszonyok fényében bizony ezer euró, azaz jelen árfolyamon 400. 000 forint az az összeg, amiből például egy egyedülálló szülő és egy gyermeke a fent vázolt minimumon meg tud élni. Sajnos megtakarítás nélkül.

Az ISZOMM ezért tűzte ki célul a havi nettó ezer eurós minimálbért. Ettől ma még igen távol vagyunk, hiszen a bruttó is ennek csak a fele, vagyis ötszáz euró. Igen alacsony ez a szám, hiszen a legfrissebb kimutatások szerint az EU-ban az átlag minimálbér napjainkban 972,6 euró, ami valójában ennél is több, hiszen a minimálbért jogszabályban nem rögzítő uniós tagországokban a legkisebb bérek messze az EU-s átlag felettiek. Az átlagban viszont a luxemburgi minimálbérek ugyanúgy benne vannak, mint a bolgár, román és magyar is, tehát a legkevésbé sem a nyugati szintet jelenti.

Az, hogy a legkisebb magyar bérek az uniós átlag felét érik el, megmagyarázhatatlan abban a kontextusban is, miszerint hazánk fejlettsége a legtöbb mutató szerint az európai átlag kétharmada, jóllehet a csatlakozásunk óta változatlanul. Ha ma Magyarországon ennek megfelelően 660 euró lenne a minimálbér, vagyis az uniós átlag kétharmada, akkor még csak a papírformát érnénk el. Ennek ellenére erről a szintről kisebb ugrással lehetne az ezer eurót becélozni.

Az ISZOMM politikája tehát arra a törekvésre épül, hogy a magyar minimálbér rövid távon is érje el az EU átlagát, de még baj esetén se lehessen kevesebb, mint ezer euró! Szóval havi nettó ezer euróról beszélünk, ennyit kapjon kézbe havonta minimum egy munkavállaló.

Bíró Zoltán – Szanyi Tibor

A Szócikk a dolgozók, a dolgozni akarók, illetve az életüket már kidolgozók szava. Újságot lehet szerelemből is írni, de amíg a pofánk egyre nagyobb, a zsemlénk egyre kisebb! Kérjük, hogy támogasd a SZÓCIKK működését az alábbi számlaszámon: MagNet Bank: 16200106-11517878 IBAN: HU88 1620 0106 1151 7878 0000 0000 Posztjaink kommentálhatók a Facebookon, várunk Facebook-csoportunkba is. Ám te is írhatsz, te is szólhatsz képpel és hanggal, amit viszont mi olvasunk, hallunk, nézünk, sőt, akár közreadunk. Leveled várjuk az info@szocikk.hu címen.