Lesz itt még szocializmus

TGM-ről szólva szeretném elkerülni a magasztaló jelzők sokaságát, hiszen halála óta ezek uralják a megemlékezők mondatait, nem kis verbális inflációt kockáztatva. Persze megúszni sem akarom a méltató szavakat, hiszen az a másik véglet lenne.

Ennek a jegyzetnek, amely egyféle búcsú is, az iránytűje az, hogy TGM igen nagy jelentőségű személyisége a rendszerváltoztatás óta eltelt idő közírói hátterének. Ahogy kell, ő maga is sokat fejlődött, változott, s vele együtt a hazai közgondolkodás. Talán ez utóbbi sajnos inkább leépült, ezért aztán TGM gondolatai meglehetősen elszakadtak a teret nyerő sivárságtól.

Nyilvános karrierjének indulásakor a közelben voltam, s halála másnapján az első búcsúztatásán is. A kettő között inkább ismertük egymást, mintsem kapcsolatban lettünk volna, de sokszor elég a média, hogy a nézetek viszonyba kerüljenek egymással.

Először 1989-ben hallottam róla, amikor – élve az akkor frissen felélesztett többes jelölés lehetőségével – még az állampárti Országgyűlésbe készült. A munkahelyem az agrárminisztérium Kossuth téri épületében volt, s TGM ott tartott választási fórumot. Kíváncsian be akartam menni, de nem fértem be a tömött terembe, így aztán lemaradtam a magyar történelem eme pillanatáról. Utána már inkább az rögzült bennem, hogy a kérlelhetetlen liberálisok egyik kulcsembere, s ez egészen addig tartott, amíg írásaival át nem vándorolt a baloldalra. Most pedig a Fiumei Úti Sírkert Munkásmozgalmi Panteonja elé vitt a sors, ahol Schiffer Andrással egymás mellett állva, de másokkal együtt elénekelhettem az Internacionálét TGM emlékére úgy, hogy közben az épület felirata látszott a szemünk előtt: “A kommunizmusért, a népért éltek”

Halálának bejelentése óta megszámlálhatatlan cikk, podcast, nyilatkozat látott napvilágot, ami jól mutatja, hogy legalább a politikai osztály tudatában van TGM erősen kiemelkedő jelentőségének. Érthető módon most a méltatás ideje jött el, jóllehet TGM inkább az az alkat volt, aki a maga igazságain túl nem kedvelte a monolit szellemiséget. Ilyenkor kerül elénk a görög mondás, hogy halottról vagy jól, vagy sehogy nem kell szólni, tehát nem az számít, hogy szép, vagy nem szép dolgok hangzanak el, az a fontos, hogy azok igazak legyenek.

TGM életének része a gondolatainak fogadtatása is. Értelmetlen lenne őt besorolni valamilyen politikai skatulyába, avagy elvitatni tőle azt, hogy szíve szerint ingázott a liberalizmus és a baloldaliság között, az előbbit inkább realitásnak, az utóbbit pedig jobbára az utópiák világába sorolta, bár a vágyaknak mindig is elsőbbséget adott. Az viszont egészen bizonyosan kihat az emlékének további sorsára, hogy azt mely politikai istálló fogja intenzíven gondozni.

Rögtön az emlékezés elején elsöprő létszámmal jelentek meg a budapesti belvárosi-rózsadombi nyilatkozók, akik magukat is zömmel a balliberális világba pozícionálják, ahol a bal szócska csak jelző, de a lényege a liberalizmus. Mondhatni, annyiban toleránsak a baloldalisággal szemben, amennyire szükségük van a baloldali értékrendű emberek figyelmére és szavazataira, ám kérlelhetetlenül zárják a szocializmus felé nyíló kapukat.

Elindult tehát TGM kisajátítása. Egymást immár elvtársnak szólítgató, amúgy jómódú értelmiségiek ragaszkodnak hozzá, mint egyféle igazolványhoz, hogy tulajdonképpen ők lennének a baloldaliság örökös letéteményesei, akik persze jottányit sem engednek a kapitalizmus szókészletéből, úgymint megtérülés, verseny, profit és hasonlók.

A baloldaliság szerencsére jóval több, mint néhány akármennyire is meghatározó személyiség életműve. Nem mellesleg a Marx emlőin (is) nevelkedett Lenin élesen elutasította mesterének a fejlődéshez fűzött reményeit, s kérlelhetetlenül a forradalom mellett tette le a voksát, amely keménység később diktatúrába torkollott, s az emberek többségének fejében a mai napig kudarcos kísérletként hagyva a szocializmus ügyét. Ne felejtsük azonban, hogy eszerint TGM inkább volt marxista, ami azért mégis ad reményt, hogy ha immár nem is az ő életében, de a kataklizma felé sodródó emberiség belátható jövőjében a szocializmusra reneszánsz vár, noha a gyászbeszédek elmondói eddig azért nem akarnak eljutni.

Szanyi Tibor