Gyenge poén azzal viccelődni, hogy pont Halloween idején ül össze 26. alkalommal – ezúttal Glasgow-ban – az Egyesült Nemzetek Klímaváltozási Keretértekezlete, a ‘vadregényes’ nevű COP, azaz a “résztvevők konferenciája” (Conference of Participants). Az összes kritika dacára az elmúlt negyedszázadban ez a grémium vált a leginkább döntésképes globális testületté, így a várakozások minden eddigit meghaladnak.

Szóval, azok gyűlnek most is össze, akik 1995 óta részeseivé váltak ennek a fórumnak. Államfők, kormányfők, tudósok, szervezeti vezetők, lobbisták, gazdasági vezetők, újságírók. Igen, ez a 26. alkalom, s az évenkénti sorból csak 2020 maradt ki – a pandémia okán. Voltak nevezetesebb állomások. Kezdődött Berlinben (1995) egyáltalán a megalakulással. Folytatódott Kyotóban (1997) az első dokumentumok tető alá hozásával. Tíz év múlva Baliban (2007) megfogalmazták az első cselekvési terveket. Két évre rá viszont minden összeomlani látszott Koppenhágában (2009). Ám Durham-ban (2011) újra felálltak a platformok, majd Párizsban (2015) megszületett a lényegi egyezmény: 2050-re jóval 2 Celsius fok alatt kell tartani a globális felmelegedést az 1990-es hőmérsékleti szinthez képest. (Ebből 1 százalékot már sajnos elértünk, s ha csak további fél fokot engedünk, az évszázad végére akkor is 3 méterrel növekszik meg az óceánok vízszintje.)

A nyugati országok ha lassan is, de valamelyest sikeresen csökkentik az üveghatású gázok kibocsátását, annak ellenére, hogy Trump kiléptette az USA-t a folyamatból, amit aztán Biden nemrég visszacsinált. A jó híreknek azonban nem csupán a helyes lépések az okai, hanem az is jelentősen közrejátszik, hogy az ipari termelés egyre nagyobb mértékben húzódik az ázsiai térség trópusi, vagy ahhoz közeli zónáiba, ahol viszont a növekvő energiaigény forrásai bizony változatlanul fosszilis bázison növelik a bajt.

Kína, India, sőt Ausztrália a mai napig bődületes állami támogatásokkal hajszolja a szénbányászatot, ami természetesen az ő felelősségüket is felveti. Sokan mondják, hogy pont ezeket a melegövi területeket előbb fogja elsöpörni a klímakatasztrófa, mintsem meg tudnák teremteni a visszafogások feltételeit. Az emberiség egynegyede ül tehát a lőporos hordó tetején. Ám a többi sincs biztonságban.

A közös erőfeszítések kísérőzenéjeként azonban megy az egymásra mutogatás is. A legnagyobb ipari beruházásokat vonzó országok joggal követelik, hogy ne csupán a működőtőke érkezzen hozzájuk, hanem a fejlett tőkeexportőr államok kormányai küldjenek utána környezetvédelmi technológiákat, és persze rengeteg hozzájuk tartozó pénzt is.

A piaci változások azonban meglehetősen ellentmondásosak. A hagyományos energiaforrások szűkítése ugyanis nagyobb léptékű, mint az alternatívák üzembe állása, ezért az energiaárak ismét az egeket ostromolják. Ott van még aztán a széndioxid levegőből történő kiszűrésének és elhelyezésének óriási problémája. Leginkább az, hogy ki csinálja, és ki fizessen?

Nos, a COP Glasgow-i összejövetele jól láthatóan a lejáró idő sürgető erejének jegyében zajlik. Már hat éve Párizsban is az volt a mondás, hogy az utolsó órákban vagyunk, de szinte biztosan nem túlzás úgy fogalmazni, hogy most üt az utolsó óra, amennyiben a 2050-es célt nem akarjuk elengedni, s ezzel csak némileg halasztani az emberi életre vonatkozó halálos ítéletet.

Ha Glasgow bukik, akkor a Föld gyakorlatilag siralomházzá változik, ahol a mumus fog bulizni a pusztulás nagyzenekari indulóira.

– bankski –