Sok-sok év után, újra kint voltam a magyar válogatott meccsén. Kicsit félve mentem, mert az elmúlt években sok minden rárakódott erre a sportra. Leginkább a politika. És ahol a politikum megjelenik, ott általában sok jó nem terem.

Szóval kimentem a meccsre, és nem bántam meg. Tele volt a nézőtér fiatalokkal, családokkal, nagypapákkal és az unokáikkal. Volt egy csomó sört ivó férfi, akik szurkoltak hangosan, biztatták a csapatot, és voltak csajok, akik extra jól néztek ki a magyar a válogatottas szerkóikban. Anélkül is nyilván, de ez most egy válogatott mecsről szóló beszámoló.

És volt (van) egy válogatott csapatunk, akik tudnak küzdeni, harcolni és, ezt most már bátran kimondhatjuk, még focizni is.

Bármennyire is barátságosra vették a nemzetek kupáját, egy angol, olasz, német csoportban, három kör után a másodiknak lenni, kitűnő eredmény. Véletlen nem lehet. Ezt csak kemény munkával és elszántsággal lehet elérni. Van potenciál a srácokban. Végre, végre, végre!

Hajrá Magyarok!

Tökéletes volt az este, Kubatov elvtárs még azt is elintézte, hogy a feketébe öltözött tábor most tényleg csak a szurkolással foglalkozzon és így – talán mindenki meg is lepődött – mindenki jól is érezte magát.

Nahát.

Apropó tábor. Kint volt a meccsen 60-65 ezer nemzeti színekben öltözött ember. A magyar nemzeti színekben öltözve. 3-4 ezer ember viszont feketében volt. A tábor. Nem tudom, hogy ez mi, de rém ciki egy válogatott meccsen nem a nemzeti színekbe menni.

Valaki megmondhatná már a nagyon magyar, nagyon szurkoló, nagyon himnuszt éneklő Fidesz irodából irányított B középnek, hogy a nemzeti színeink, azok valának a Piros, a Fehér és a Zöld.

Semmiképp sem a fekete. Az a halál szine. És mi élni akarunk.

Székely Sándor