Ha történhet jó dolog ebben, a kényelmes, unalmas, szürke, műanyag, sorozatgyártott, popzenei életünkben, az aminek kollégánk fül és szemtanúja volt a hétvégén a Dürer Kertben az úgy tűnik megtörtént.

A Vágtázó Halottkémek nagyjából 50 éves hardcore sámán punk zenekar visszatérni látszódik és erősebbek mint valaha!

Fiatalkorom egyik nagy zenei szerelme volt a Grandpierre Attila és társai álltal gründolt, már az én koromban is régi legendának számító VHK. Még az amúgy is ultra brutál magyar punk szcénában is egy külön fejezet az övék.

Egész egyszerűen nem csak punkok, hanem ős magyar punkok. Értelmezhetetlen, hogy a szakralitás, a világegyetem ereje, a düh, a fortyogó életerő, az extázis, a pszihedelikus elszállás, a törzsi közsség megidézése, az ősi szetyeppei hangulat mind jelképekeben mind szövegben, hogyan tud ennyire elemi erővel, zsigerileg kijönni egy közösségből ennyi hosszú éven át a 20. század végétól naopjainkig.

Könyvek tucatjait lehetne írni róluk, hiszen 1974 óta működnek, kisebb-nagyobb megszakításokkal, tagcserékkel (sajnos sokan meghaltak már a zenekar tagjai közül).

De valahogy mindig újra és újra meg tudnak újúlni. Az elmúlt évtized például nem biztos, hogy a VHK évtizede volt. Nyilván a közönségük is megöregedett kissé, és a zenekar körül is voltak személyi változások, amiket a cikk írója egyáltalán nem követett, de azért tudott róluk. Pár koncerten voltam, voltak jobb és voltak gyengébb produkciók, de sokszor egész egyszerűen a közönség passzivitásán csúszott el a koncert, ha lehet ilyet mondani egy VHK koncerttel kapcsolatban, mert egy gyengébb koncertjük is felér bármelyik más csapat, topkoncertjeihez, csakhát ugye nem másokhoz mérjük magunkat, hanem.

Pontosan emiatt kisé félve indultam útnak a Dürer Kertbe. Féltem, hogy kevesen leszünk, féltem, hogy öregek leszünk, féltem, hogy Grandpierre Attila, a zenekar énekes sámánja 71 éves korában esetleg már nem tud annyira közvetíteni ég és föld között mint régen. Vagy hogy az új tagok, csak befestik magukat, kicsit kiabálgatnak és hagyják, hogy az öreg (Garandpierre Attila 71 éves, nagyjából úgy néz ki mint én aki még bőven 50-en innen vagyok…), vigye a bulit.

Félelmemet némi alkohollal oldottam, hát mégiscsak punk koncertre megyünk ugye.

Az AVAR játszott előzenekarként. Szégyellem, de nem mentem meghallgatni őket, pedig jól szóltak kívülről, de pár régi cimbora és még néhány kör alkoholos ital erősebb volt.

Mégiscsak VHK koncertre készülünk, azt nem lehet félvárról venni, ugye.

Közben azért nézegettem a közönséget, látszott, hogy viszonylag sok a fiatal, bőven vannak 20-30 évesek, ami azért egy 50 éves zenekarnál nem rossz.

Az Avar időben végzett, egy gyors átszerelés után kezdődött is a szeánsz.

Ami az első pillanattól kezdve olyan erős volt, mint talán még sohasem. A színpadon nemcsak hogy Grandpierre zúzott, hanem az egész zenekar extázisban őrjöngve ütötte-verte a hangszereit, egymást. Egészen elképesztő adrenalin jött át, és bizony a közönség is átvette majd visszasugározta azt a zenakarra és ez így ment oda-vissza másfél órán át. Jómagam az első félórában csak hátul ráztam a fejemet. Ekkor még a viszonylag újabb számoké volt a főszerep, ha lehet ilyet mondani egyáltalán, mert a VHK-nál az improvizálás gyakorlatilag folyamatos, csak néha felismerhetőek benne régebben is hallhatott zenetöredékek.

Oké, vannak slágerek is, de hogy mindneki értse miről beszélek, az Óriási Tér című lemezük több mint 40 perces, folyamatos zene van benne, meg is van benne nevezve pár szám (van amelyik 17 perces), de igazándiból egyben van az egész.

Vissza a koncertre. Egy óvatlan pillanatban rutinosan leveszem a szemüvegem és a melletem lévő bájos hölgyre bízom, hogy óvja meg számomra, majd előre megyek megnézni, hogy lehet e táncolni.

Hát lehet. Óriási pogó van elől. Eszét vesztve táncol, örjöng, kiabál mindenki, óriási vigyorral a száján. Tényleg extázis van. Régi és új számok, vagy azok keveredése vagy csak maga az őskáosz. Ez a VHK. Szinpadon, színpad előt konstans őrület. Zenekar és közönség eggyé vállik közösen vágtázunk a sztyeppén fel a hegyekbe, át a napon a csilagokokon keresztűl bele a fekete lyukak ősanyjába, hogy ott tanítsuk móresre a halált.

Őrület, hogy 2024-ben a gépzenék, az ostoba műanyag, ugyanolyan, unalmas, búbánatos, depressziós, magába forduló, okoskodó, totál érdektelen zenék egy-két nyári tinilányIkonok és butyuta szövegek idején, jön egy nagyon régi punk csapat és azt mondja, hogy ebből elég!

Ki és átszakad minden a koncerten biztos, nagyon nehezen vesszük tudomásul, hogy véget ért a vágtázás egyelőre. De aki ott volt, az biztos, hogy ott lesz legközelebb is.

A Vágtázó Halottkémek visszatért erősebben és tisztábban mint valaha. Az utolsó pillanatban, de még éppen jókor.

Épp időben tértek vissza, hogy megmentsenek minket a dögunalomtól, a monotonitástól, a szabályoktól, saját magunktól.

Idénre ez volt az utolsó koncert, de a zenekar azt ígérte, hogy jövőre még sokkal nagyobb elánnal jönnek vissza. Aki élni akar, az ne hagyja ki őket.

A Szócikk a dolgozók, a dolgozni akarók, illetve az életüket már kidolgozók szava. Újságot lehet szerelemből is írni, de amíg a pofánk egyre nagyobb, a zsemlénk egyre kisebb! Kérjük, hogy támogasd a SZÓCIKK működését az alábbi számlaszámon: MagNet Bank: 16200106-11517878 IBAN: HU88 1620 0106 1151 7878 0000 0000 Posztjaink kommentálhatók a Facebookon, várunk Facebook-csoportunkba is. Ám te is írhatsz, te is szólhatsz képpel és hanggal, amit viszont mi olvasunk, hallunk, nézünk, sőt, akár közreadunk. Leveled várjuk az info@szocikk.hu címen.