“Anno”, európai képviselőként rendszeres vitában voltam képviselőtársaimmal Orbán bármikori , az EP-be szóló meghívásai kapcsán. A vérmesebbek ugyanis mindig fel akarták kérdezni, illetve le akarták nyomni a diktátort, a többség legfeljebb kíváncsi volt, a rajongói viszont ünnepet láttak az eseményben. A leghevesebb anti-orbánistáknak hiába magyaráztam, hogy az EP-ben nem lehet keresztet ácsolni semelyik politikusnak, ezért legfeljebb színpadot, vagy emelvényt csinálhatunk, azt meg minek?

Az álláspontom röviden annyi volt, hogy ha ő maga kopogtat, akkor engedjük be, de ne invitáljuk, hiszen nem kötelező. A különbség nyilvánvaló. Ha ő akar mondani valamit, vagy mi akarunk kérdezni, az két külön műfaj.

Jövő héten, 18-án, szerda reggel várható egy újabb Orbán-látogatás Strasbourgban. Az egyes érdekeltek már rég lemodellezték az esetleges forgatókönyveket, s mindenki, így Orbán is felkészülhet arra, ami eddig szóvá tehetőnek látszik. Ha Orbán nem akar belesétálni mások csapdájába, akkor persze valami egészen meghökkentőt fog mondani, ami rögtönzésre késztetheti ellenfeleit, így akár a késeit fenegető Magyar Pétert is. (Persze az is előfordulhat, hogy Orbán és Magyar előzetesen egyeztetnek a színjátékaikról.)

Orbán egy offenzív indítással a védhetetlen hibáját is lepel alá húzhatja, ugyanis nem ő az EU soros elnöke (ilyen poszt ugyanis nincs), hanem a magyar kormány látja el a soros elnökséget, azaz a szakminiszterek fórumait kell szervezze. A kormányfő legfeljebb összefoglal, vagy kihirdet valamit. Neki viszont nincs “soros” fóruma, hanem egy állandó testületbe van beosztva, az ún. Európai Tanácsba, ám annak állandó elnöke van.

Ha Orbán nem is, de a stábja igen pontosan tisztában van az ilyen intézményi finomságokkal, ezért Orbán alighanem a soros elnökséget ellátó ország vezetőjeként kap szót, de mondandóját mégis személyes minőségében, úgymint az európai szélsőjobb szellemi atyjaként fogja előadni.

Borítékolható, hogy a saját közönségének fog játszani, így hát az EP harmadik legerősebbnek mondott frakciója, a “patrióták” csapata egyhuzamban ordibálni-tapsikolni fog. Ezzel nagyjából le is zajlik a buli, business as usual, senki semmilyen tartalmi elemre nem fog emlékezni, csak a botrányosakra és a megbotránkoztatókra. Orbán egészen bizonyosan akár évekig idézhető mondatra készül, így hát az okosabb ellenfelei is. Ennyi.

Mi idehaza nyilván arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi lesz a várva várt Orbán-Magyar összecsapáson?

A politikában akármi is megeshet, de jómagam jelenleg inkább a mérsékelt, vagyis hát olyan semmilyen kimenetre tenném a szavazatomat. A felszólalási időkorlátok folytán nagy dologra nem számítok, ezen felül pedig Orbáné az utolsó szó. Ezen felül a strasbourgi ülésterem szelleme nagyon utálja a nemzeti csörtéket, s ha Magyar ilyesmivel próbálkozna, az valószínűleg pusztába kiáltott szó maradna, s ha Orbán még válaszolna is, azzal azt sugallná, hogy Európa számára nincs igazi mondanivalója.

Nyilván itt is adódhatnak jobb-rosszabb keverékek, például Orbán úgy válaszol Magyarnak (ha egyáltalán), hogy abból az európai politikusok értsenek, ezzel viszont mérsékli a hazai közönség felé pumpálandó varázsát.

Fontos szervezési mozzanat, hogy a képviselők egymás után sorolják a felvetéseiket, akár félszázan félszáz témát, majd Orbán egy lendülettel válaszol arra, amire akar. Amire nem, arra nem. Akárhogy is lesz, megoldják, aztán pedig mindenki kikiáltja magát győztesnek, Európa ügye sajnos inkább a vesztesek sorában marad.

Más kérdés, hogy mi lesz a strasbourgi kaland utóélete a médiában?

A nemzetközi sajtó nyilván említést tesz majd Orbánról (esetleg Magyarról), ám jelenleg mással van elfoglalva. Ez a más részint az új Európai Bizottság felállása, részint pedig az ún. Draghi-jelentés, ami frissen kerül az EU döntéshozók asztalára. Ha valami, ez tényleg az EU jövőjéről szól. Mario Draghi, aki magát technokratának igyekszik beállítani, egy veterán politikus, egykori olasz miniszterelnök, illetve a nagyhatalmú Európai Központi Bank korábbi elnöke. Nagyhal, annyi biztos, s ehhez mérten Orbán csapkodásai az ebihal kategóriában vannak. Magyar tündöklése legfeljebb a Facebookon fog nagyot futni, ha már a hátán bevitte az EP-be képviselőnek a Meta egyik jogtanácsosát. A hála ugyan nem politikai kategória, de egy rakat pénzt bármely nagyvállalatnak megér, ha a lobbistája képviselőként tündökölhet.

Maga a Draghi-jelentés viszont egy 400 oldalas elmélkedés és tanulmány, amit nyilván jobbról-balról kritizálni fognak, ám az Európai Bizottság felkérésére készült, Draghi személyes meglátásait kérve. Ez a dokumentum a várhatóan december 1-én felálló régi-új EB programjának alapdokumentuma, s mivel kérték, ezért illik megmagyarázni, hogy netán mit és miért nem fogadnak el belőle?

Nem szeretnék sommázni egy átfogó dokumentumot, de az erősen látszik, hogy Draghi szerint az EU egyféle válaszút előtt áll, azaz vagy felveszi a kesztyűt az USA-val és Kínával szemben, vagy elsüllyed a jelentéktelenségben. Ha harc, az viszont szerinte évi 800 milliárd eurónyi célzott beruházásba fájna, de nem úgy, hogy a tagállamoknak egyenként ennyi-meg-annyi, aztán összesen, hanem mindezeken felül pán-európai módon.

A nyiladozó bicska fedőneve “versenyképesség”, ami éppenséggel Orbánnál is sajátos vesszőparipa, csak egészen másként állnak a konkrétumok. Orbán ugyanis nemzeti “semlegességről” papol (ez ugye semmit nem jelent), Draghi viszont az európai identitást veszi alapul (sajnos ez se mond sokat). Ami viszont igen érdekes, hogy Draghi kevésbé hajszolná a zöld átmenetet, s bár Orbán se, ezért ebből bizony semmi jó nem sül ki az akkugyárakban utazók számára.

Az igazi gyilok azonban a nemzeti vétójog körül mutatkozik, s Draghi immár a sokadik nagytekintélyű szerző, aki el óhajtja búcsúztatni a tagállami vétójogot, ami Orbán és mások számára nyilván elfogadhatatlan.

Márpedig a kapitalizmusban a tőkések érdekei az irányadók. A nagytőke egyre erősebben fütyül a nemzeti hisztériákra, s minél nagyobb és egységesebb piaci környezetet akar. Ebből persze az is fakadhat, hogy az EU nem szűnik meg, csak átalakul, s az egyetértő szuverén nemzetállamok alkotnak egy újabb közösséget, például az eurózónát átnevezik Euriának, s ebből egyszerűen kihagyják a hápogókat és a berzenkedőket. Ez utóbbiaknak megmarad egy laza, majdnem szabadkereskedelmi övezet, ami akár meg is tarthatja az Európai Unió nevet. Schengent pedig egységesen felmondják, majd egy szűkebb körben újraírják..

Aki pedig leugrik az európai szekérről, arra sem keresztet, sem emelvényt nem ácsolnak a jövőben.

Szanyi Tibor