2030-ban lesz kerek 200 éve, hogy Széchenyi István papírra vetette a Hitel című művét, amely a hazai gazdasági irodalom egyik első jeles fecskéje volt. Apropóját az adta, hogy az osztrák bankok elutasították az egyik legnagyobb magyar főbirtokosként beadott hitelkérelmét, lévén nem látták elég erősnek az itteni gazdasági viszonyokat a biztos visszafizetéshez.

A mű lényege egyébként az, hogy a magyar arisztokrácia progresszív része ki akart törni a polgári fejlődés irányába, aminek kapitalizmus néven forgalmazott alapváltozatáról a kortárs Marx Károly már éppen rángatta lefelé a leplet. Ami tehát Magyarországon a kívánatos iránynak tűnt, azt Nyugatabbra már a pokolba kívánta a munkásosztály.

Pénzkölcsönzés persze “örök idők” óta létezett az emberiség naptárában, ám azt uzsorának hívták, vagyis valaki hasznot húzott más pénzének használatával, illetve az a valaki más is hasznot húzott az adósok kiszolgáltatottságából.

Széchenyi pont azért beszél hitelről, mert az uzsora lényege szerint arról szól, hogy a pénzt felvevő nagyobb összegről ír alá nyilatkozatot, mint amennyit ténylegesen kap, tehát az ördöggel cimborál, hiszen hazudik. Ez egyébként nagyjából megfelel a mai államkötvények logikájának, azaz mondjuk 100 forintért ad az állam egy 120 forintos adósnyilatkozatot. Széchenyi ezt erkölcsetlennek tartotta, s az üzleti jellegű hitelek mellett tört lándzsát, “tőkepénzesnek” nevezve a bankárokat.

A hitel a tőkés rendszer legsajátabb szava. Az uzsora intézményesített formája.

Ehhez szükséges volt egy ún. eredeti tőkefelhalmozásra, amely a szabaddá tett jobbágyok bérmunkássá kényszerítésével járt együtt, majd az állam törvényekbe iktatta a tulajdonviszonyok elkülönítését, azaz egyik oldalra terelte a tőkéseket, a másikra pedig a csupán munkaerejükkel rendelkezőket. A pénz új funkciókat kapott, azaz a csereeszköz mellett egy kikényszerített hitet rendeltek hozzá, miszerint a kézben lévő értékpapír (bankjegy stb.) tartalmát mindenki el kell higgye, s aszerint kell viselkedjen! Ezt a hitet tehát masszív törvényekbe foglalták, majd elszakították az eredeti fedezetétől, az aranytól. A pénz mai tartalma kizárólag a hit, amelynek aktuális erőssége határozza meg az egyes pénznemek árfolyamait.

Történelmileg úgy alakult, hogy immár nem a dollárnak van az aranyhoz viszonyított értéke, hanem ez megfordult, s így lehet magának az aranynak, mint árunak árfolyama, amint minden más is a dollárhoz viszonyul, ami pedig egy szinte vallásos hit, gyakorlatilag nulla fedezettel.

Ez a mozgatórugója minden egyéb pénzügyi műveletnek. A hitelnél maradva a bank ad egy írásos nyilatkozatot arra, hogy az adott hitelfelvevőnek átad az ún. bankjegyeket kibocsájtó központi (állami) bank egyébiránt fedezetlen ígérvényeiből, amit aztán ki-ki tovább forgalmazhat mindaddig, amíg az állam tartja a szavát, azaz elhiszik neki, hogy ha kell, képes valami kézzel foghatót is adni a papírjaiért. A mai pénzvilágot azonban az tartja életben, hogy láthatóan senkinek nincs szándéka lehívni az állami ígéreteket, vagyis megkérdőjelezni azok érvényességét, vagy ha mégis, az az állam tönkremegy, s egy másik hajtja az uralma alá. Ha a világon forgó összes dollár egyszer csak hirtelen megjelenne az USA-ban, s a tulajdonosai ott vásárolni akarnának belőle valamit, egy pillanat alatt kiszáradna minden, mert az ígérvények töredékére sincs semmilyen fedezet. Amúgy a dollárra cinikusan az van írva, hogy “in God we tust”, azaz az Istenben bízunk…., és punktum.

A globális fedezetlenség árnyékában viszont a hitelfelvevő magánemberek nagyon is kell, hogy akár többszörös fedezetet adjanak! E teszi hihetőbbé az egész rendszert.

Az államoknál szinte fel sem merül, hogy az általuk kibocsátott bankjegyeknek (papíroknak) milyen fedezete van, de a vállalatoknál se nagyon. Egy-egy gigászi cég szó szerint puszira kaphat bármekkora hitelt, s ahogy csökken a cégek mérete, úgy növekszik a fedezet iránti igény. Kisvállalkozásoknál ez akár az illető teljes személyi vagyona is lehet, akár rokonokat belerángatva. Ez a kapitalizmus egy legnagyobb disznósága.

A köznapok emberei felé tehát az az alapvető üzenet, hogy ha lehet, semmilyen hitelt ne vegyenek fel!

Magánemberek ugyanis többnyire fogyasztani akarnak, és nem a felvett pénzt működtetni. Ha nagyon muszáj, így például a lakhatási gondokat enyhítendő, akkor is csak akkora összegben érdemes gondolkodni, amire már most megvan az alkalmas fedezet. Arra, hogy majd később jobban fog keresni az ember, nem szabad bazírozni.

Más a vállalkozások esete. Széchenyinek – grófként – bőven volt miből fedezni a családi életvitelét, ő a hitellel valójában a birtokait kívánta modernizálni. (Ennek döcögése vezetett végül oda, hogy a Lánchídért büszkén felajánlotta egy konkrét évi jövedelmét, ami akkortájt nagyjából nulla volt.)

A bankok számára azonban vonzó lehet egy-egy jó üzleti elgondolás, amire végül szívesen adnak pénzt. Fontos megjegyzés, hogy a bankok ma már nem a betéteseik pénzét mozgatják, azt inkább csak biztonsági fedezetként tartalékolják. Az adott hitelekhez a bankok ugyanúgy fedezetlen ígéreteket tesznek, mint az állam, mi pedig elhisszük nekik, hogy baj esetén jót tudnak állni az ígéreteikért.

Ez a sajátos piramisjáték most úgy áll kishazánkban, hogy magánszemélyként 5 millió embernek van hiteltartozása, durván 7 millió darab hitelszerződés árnyékában. Családokban számolva ez gyakorlatilag mindenkit érint, ami finoman szólva is kétségessé teszi azt a statisztikai állítást, miszerint minden magyar családnak 26 millió forint megtakarítása lenne.

Nagyon áttételesen ez persze meglehet, csak éppen valamennyien lemondtunk a pénzvagyonunkról a mészároslőrincek javára. Őrizzék ők, náluk biztos kezekben van a pénzünk, mi pedig inkább eltengődünk a legdrágábbnak mondható személyi kölcsönökből!

-bankski –