Schulek Frigyes Pest szülötteként látta meg a napvilágot 1941-ben s Balatonlellén hunyt elé 1919-ben. Életének 77 éve alatt megtanult hat nyelven, továbbá mindenütt az építőművészet fejlődésnek egyik legendás motorja volt Bécsben, Párizsban, Olaszország számos városában, s egyáltalán nem utolsó sorban idehaza. Hogy mást ne is említsünk, a Halászbástya megépítése, és a Mátyás-templom mai arculatának kialakítása az ő nevéhez fűződik.

A Műegyetem tanáraként dolgozott világ életében, elsősorban rajzolt, tervezett, ám ami a legfontosabb, elképesztő körültekintéssel. Minden tudott az építészetről, olyannyira, hogy bár nem szorult volna rá, fiatal korában következetesen kőművességednek állt a tanítási szünetekben. A hagyomány tiszteletének jegyében fia, Schulek János (Pest, 1872 – Budapest, 1948) ugyancsak építésznek állt, s apjához méltóan fantasztikus teljesítményeket vitt végbe, amelyek közül most csupán Mátyás-király visegrádi várának fellelését és a mélyből való feltárását hozom ide.

Rengeteg mai épület őrzi apa és fia szellemiségét, így például főleg utóbbiét a budapesti, újlipótvárosi Pannónia utcai általános iskola, korábbi nevén egyenesen Schulek-iskola, amit az utókor jelenleg “fehér-iskolaként” tart köztudatban. Kerülném a patetikus életmű-ismertetést, azonban rögzítem, hogy a 19. és a 20. század fordulója tágabb időkörnyezetében igenis voltak szakmai, köztük építész-dinasztiák, amelyek tagjainak munkái a mai napig melegséget hoznak az emberek szívébe.

A fővárosnak bőséggel vannak más, “templom-számba” menő épületei, amelyek ma a jelentőségük alatti szerepeket játszanak érdemi. Ilyen például a Könyves Kálmán körút és a Kőbányai út kereszteződésénél lévő Törekvés Művelődési Központ, amelynek épülete 1888-ban született; a Csepeli Munkásotthon, amely 1908-1920 között, több részletben lett kialakítva, illetve a Vasas Székház, amely pedig 1928-ban lett átadva. Annyi bennük a közös, hogy mindhárom ikonikus épületet az agyba-főbe csapkodott Budapest munkásság hozta tető alá téglajegyekből, illetve önkéntes munkából, bár a csepeli komplexumhoz maga Weiss Manfréd is tetemes összegekkel járult hozzá. Hadd ne zárójelben említsem, hogy a rendszerváltoztatás óta alig ismerek olyan magyar milliárdos cégtulajdonost, aki csak töredéknyi hozzájárulást tett volna az ország javára, leszámítva a képmutató, filléres jótékonykodásaikat.

Fentiket azért vezettem elő, hogy lássuk, mennyire tehetetlenek voltak azok a budapesti főpolgármesterek, akik bár a hatalom és a budapesti nagytőke közötti konstruktív együttműködés letéteményeseinek szerepét töltötték be, kábé nulla eredménnyel. A siránkozásban listavezető Karácsony Gergely nemhogy épített volna valamit, akár csak a Városháza udvarának rendbetételével, leginkább az idiotizmus csimborasszójával foglalkozott, vagyis a leginkább benzingőzös utakra terelte kedvenc bringásait.

Márpedig tehetett volna mást is. Budapest hiába az ország oktatási központja, mégse sikerült semmit se tennie e téren. Márpedig a főváros tele van jobbnál jobb, ám üresen álló épületekkel, amelyek ha nem is diák- és életcentrikus meghatározottságúak, mint a már említett Schulek-iskolák, de kellő szellemi erővel pazar oktatási centrumokká alakíthatók. A sajnos nem létező intézményt nevezzük egyszerűen Fővárosi Alapítványi Általános Iskolának és Gimnáziumnak, avagy akár újra Schulek-iskolának, amely a legjobb tanárokat vonzhatná magához, s a tehetősebbek is nyilván adakoznának bőséggel, amennyiben ezt tényleg rendesen megcsinálnák. Elhiszem, hogy a kormány számos ponton akadályozna, sőt pusztítana egy ilyen projektet, de attól főpolgármester egy politikus, hogy kíméletlen ellenszélben is képes példaadót alkotni. Nem véletlenül említettem a három munkás-templomot, ugyanis ezeket még a szélsőségesen munkásmozgalom-ellenes horthysta elnyomás idején is képesek voltak tető alá hozni és működtetni.

Sajnos, Karácsony esetleges, ma szóba jöhető utódaitól sem várhatunk semmi ilyesmit. Ez azért szégyen Budapestre nézve.

– bankski –