Polányi Károly, a múlt század egyik világszerte ünnepelt magyar társadalomtudósa, aki ráadásul kicsit sem volt marxista, felfedezte, kimutatta, megfogalmazta és leírta hogy a piac az maga az intézményesült embertelenség. A jó példa ragadós, így Polányit követve igen sokan elmondták ugyanezt, főként a kommunista és szocialista pártok, politikusok. Nos, így ez a tétel a szélesebb néprétegek számára is napnál világosabb lett.

Történt aztán, hogy a baloldali eszmék gyakorlati kivitelezése sajnos erősen félrecsúszott, ami kiváló alkalmat nyújtott a kapitalista világrend híveinek, hogy a kommunizmus és a szocializmus írmagját is kiirtsák. Jegyezzük meg, ez szerencsére nem sikerült tökéletesen, ezáltal napjainkban ismét erősödőbe jött az igazság, az egyenlőség és a szolidaritás szentháromsága.

Például a lakhatás dolgában manapság a probléma joggal kerül úgy megfogalmazásra, hogy a rohadék budapesti lakáskiadók, akik munka nélkül szereznek jövedelmeket, vajon miért drágítják meg az albérleteket?

Nos, már maga a kérdés egy sor borzalmat takar.

A válasz röviden: mert megtehetik, tehát meg is teszik.

Folytassuk azzal a szóval, hogy albérlet! Elvileg ez annyit kéne jelentsen, hogy amit én bérelek valahonnan, azt további bérletbe adom! Az esetek többségében ez illegális művelet. Miért mondjuk mégis albérletnek azt, amikor valaki a saját tulajdonát képező lakását bérbe adja? A megfejtést akörül kell keressük, hogy a magyar, illetve a budapesti lakások többsége korábban állami tulajdonban volt, s ha valamely szerencsés szereplő az alacsony bérleti díj fényében a lakását részben, vagy egészben tovább adta bérbe, az jóval többet “keresett”, mint amennyit az államnak fizetett. Mint írtuk, illegálisan. Ma, amikor a rendszerváltoztatás során az állami tulajdonú lakások szinte mind potom áron eladásra kerültek a bennük lakóknak, immár sima lakbérletről kellene beszéljünk, ám mivel a bérbeadás annyiban továbbra is illegális, hogy az ilyen jövedelmet többnyire nem valljuk be, ezért az illegalitás nimbusza ott ragadt, s így maradt az albérlet kifejezés is.

Második tétel a lakáskiadók rohadék mibenléte. Mit szépítsük, valóban azok. Leginkább azért rohadékok, mert kíméletlenül érvényesítik a Polányi által felvázolt piaci embertelenséget, azaz semmilyen szociális szempontot nem vesznek figyelembe, ugyanakkor mindazt magukénak tekintik, amit nem mellesleg mások teremtettek. Profán példaként hadd hozzak fel egy képzeletbeli esetet, amelyben egy, a budai Várban lévő penészes alagsori lakásért csillagászati árakat szabnak! Ez esetben nyilván nem a lakás tényleges minőségéért fizetünk, hanem az évszázadok során mások által megteremtett környezetért, aminek az extra hasznát mégis egy konkrét ember, a bérbeadó élvezi. Ez egyszerre igazságtalanság és embertelenség. Miért tudja mégis horror áron bérbe adni? Hát mert erre a hazugságra mi magunk is ún. keresletet támasztunk a magunk gyarlóságával. Hiába, az embertelenség agyamentséget vonz magával.

A munka nélküli jövedelemszerzés azonban nem csupán a lakástulajdonosok, hanem az összes többi tőketulajdonos jellemző tulajdonsága. Kis tőke, kiskapitalista, nagy tőke, nagykapitalista. A kis tulajdonok bázisán szerezhető, munka nélküli jövedelmek ösztönzésének lényege, hogy a nagyobb tulajdonok mentén lopott gigászi jövedelmek tényét minél szélesebb körben fogadják el! Nagy pechjük van azoknak, akik csak a munkaerejükkel rendelkeznek, amit viszont lehetetlen munka nélkül pénzzé tenni. A rómaiak pontosan azokat neveztek proletárnak, akiknek vagyunk nem volt, gyerekeik viszont igen, azaz már akkor mókuskerékszerűen kapcsolódott össze a lét-, illetve a fajfenntartás ösztöne, nyilván a gazdagok javára.

A baloldali, vagyis antikapitalista felfogás még türelem közepette is beavatkozásért kiált. Ma kézenfekvő lenne a kereslet-kínálati viszonyok olyatén kialakítása, amelyben az állam a lakhatáshoz való jog érvényesítésének garanciájaként jó sok állami bérlakást építene, ezáltal mérsékelve az ún piaci bérbeadók vágyainak érvényesülését. Megfontolandó lehet a lakbérletekre szóló áfa kivetése is, ami azonnal a jól megfogható áfacsalás vádját keletkeztetné, amennyiben a felek papír nélkül gondolnák az ügyletet kezelni. Az más kérdés, hogy a lakbéráfa nem lehetne túl nagy, hanem mondjuk az EU-minimum szerinti 5 százalék, s ez tartalmilag is azt jelentené, hogy kevésbé a rohadék tőkésnek, hanem az elvileg a szociális jóllétért is felelős államnak adóznánk. Más szavakkal szólva, a mai árakat durván felére lehetne vágni, amit a legalizálás során ugyanakkor mégis meg lehetne terhelni 5 százalék áfával.

Ehhez persze ilyen állam is kéne, ami sajnos semelyik ma ismert polgári, liberális és fasiszta párttól nyilván nem várható.

Bankski –