Röviden szólva: minden.

Hosszabban szólva viszont úgy hangzik a válasz, hogy tagországonként más és más a gondok sora, noha a folyamatokat elvileg egyazon politika szabályozza, nevezetesen az EU Közös Agrárpolitikája (CAP).

A lényeget illetően viszont az a baj, hogy a mezőgazdaság az a terület, ahol korunk legforróbb problémái összpontosulnak a klímavédelemtől kezdve az innováción és az egészségen át a szociális feszültségekig. Amolyan állatorvosi ló.

Ha a felszínt kapargatjuk, akkor a kép igencsak tarkabarka. Van, ahol a szárazság fojtogat, van, ahol a termelés egyéb körülményei okoznak versenyképtelenséget, és elvileg mindenkit szorít az EU-n kívülről érkező import viszonylagos olcsósága. Lévén több százezer termékféléről beszélünk – úgy a bemeneti, mint a kimeneti pontokon – ezért minden példa egyszerre igaz is, meg nem is, függően attól, hogy mit milyen súllyal veszünk figyelembe?

A helyzet pontos megértéséhez azonban szükséges a történeti háttér felvillantása.

Az Európai Unió csak 1993 óta nevezi magát ennek, de korábban is voltak ún. ‘közös politikák’. Ezek legrégebbije és legszorosabbja alighanem az EU Közös Agrárpolitikája, ami az idők során mára jelentősen fellazult, hiszen számos vidékfejlesztési elemmel gazdagodott, illetve a kezdeti egyszerű szigorhoz képest jelentősen nőtt a tagországok műveleti szabadsága.

Látszólag ágazati politikákról van szó, a közös agrárpolitika azonban már a születésekor igen bonyolult kívánalmakat ötvözött. Egy lendülettel akarta és akarja biztosítani a bőséges, megfizethető, ám rendkívül jó minőségű, biztonságos élelmiszert, továbbá a gazdák méltányos és garantált jövedelmét, illetve egyszersmind az európai ‘vidék’ vonzó, népességmegtartó erejét. Nos, ez egyre nehezebb.

Ami meghatározó, az az élelmezés-, illletve élelmiszerbiztonság. Két alapvető fogalom, amely néha kisebb-nagyobb összetűzésben áll egymással.

1. Élelmezésbiztonságnak nevezzük az önellátás különböző szintjeit, ami nem csupán adott termelésről, hanem a termelési képességek fenntartásáról, továbbá raktározásról és alkalmasint helyettesítésekről szól. Képzeljük csak el, mekkora riadalmat okozhatna, ha az EU az élelmiszer tekintetében is olyan kitett lenne a nagyvilági szeszélyeknek, mint például az energiahordozók vonatkozásában? Jegyezzük meg, egy átlagos európai háztartás legfeljebb 1-2 hétre képes úgy élelmiszert felhalmozni, hogy az elfogadható szinten biztosítsa a “konyhát”. A Covid idején ezt sokan személyesen is megtapasztalhatták.
2. Az élelmiszerbiztonság viszont az élelmiszerek élettani hatásaihoz kötődik. Ez – ugye? – a mit tartalmazzon, illetve a mit ne tartalmazzon kérdéskörök világa, tehát nem csupán az eltarthatósággal kapcsolatos szempontok tartoznak ide. Például a csomagolás bonyodalmait jól jellemzi, hogy hosszú listák vannak arról, hogy az egyes élelmiszerek milyen anyagokkal érintkezhetnek, illetve nem érintkezhetnek.

Szögezzük le! Az EU a világon a legbiztonságosabb élelmiszer-rendszerét működteti, messze meghaladva az USA, vagy mások színvonalát. Hadd ragadjak ki egyetlen példát, amit talán a kelleténél kevesebben tudnak idehaza is. Az EU-ban a tojást már nem kell hűtőben tartani, ugyanis annyira tiszta és biztonságos az egész termelési-forgalmazási lánc, hogy a tojás hűtésére egyszerűen nincs szükség.

Ezt az idilli helyzetet azonban nagyban zilálja, hogy az EU egyben a világ egyik legnagyobb élelmiszer-importőre is. A behozatalnak igen kemény feltételei vannak, viszont a külső termelők összességében mégis gyakran olcsóbban tudnak bizonyos termékeket előállítani, mert jobbak a vonatkozó körülményeik, avagy jóval puhább feltételeknek kell megfeleljenek, hogy csak a munkabéreket említsük! Európában az energia is jellemzően drága, sőt, helyenként mesterségesen nagyon drága. Európában a termelők olyan ellenőrzésekkel kell szembe nézzenek, amelyekkel máshol nem, s ennek is megvan a maga anyagi vonzata. Képzeljük csak el, hogy egy fűtött holland fóliasátor és egy napsütötte marokkói kertészet költségei között micsoda különbségek lehetnek!

Bármelyik termékkört nézzük, a világon mindig lesz néhány olyan pont, amely jóval olcsóbban termeli az adott terméket, mint az EU átlaga. Ilyen például az ukrán gabona, amelyhez elképesztő méretű és kiváló minőségű termőföld áll rendelkezésre, azaz jóval egyszerűbb a művelés, és jóval kevesebb műtrágya szükséges, de még a szárításhoz, raktározáshoz, szállításhoz felhasznált energia is töredékébe kerül az európainak. Márpedig, ha az EU akadálymentesen megnyitja a piacát a világ egyik legnagyobb gabona-exportőre előtt, akkor az óhatatlanul letérdeltetheti az európai növénytermelőket.

A felsorolt, illetve egyéb hátrányok, nehézségek leküzdése érdekében az EU egy rendkívül bonyolult, ám meglehetősen bőkezű agrártámogatási rendszert alkalmaz. Ez eredendően a használt földterületek nagyságához, valamint a termelt mennyiségekhez kötődött, mára viszont majdnem olyan összetetté vált, mint egy atomerőmű. Ez még talán nem is lenne hatalmas baj, azonban a gazdák frusztrációit nagyban a feltételrendszer folyamatos változása tüzeli, vagyis a biológiai és más kötöttségekkel terhelt szakmák pokoli nehezen, vagy lassan tudnak alkalmazkodni. Csupán egy látványos példaként említem, hogy az EU éves szinten százával tiltja meg, és persze tucatjával engedélyezi bizonyos vegyületek használatát, ami úgy is tud fejtörést okozni, hogy egyes technológiák akár komplett mehetnek a levesbe, amennyiben egy-egy korlátozás azoknak lényegi pontjait érinti.

Itt most hadd térjek ki külön a méhészetre!

Hihetjük ugyan, hogy a méhek mézet termelnek, de ennél jóval fontosabb, hogy nélkülük nincs növényi beporzás, azaz lényegében semmilyen mezőgazdasági termelés. Ha kipusztítanánk a méheket, akkor az emberiség egy éven belül éhen halna. Márpedig az alkalmazott növényvédőszerek egy része kifejezetten gyilkolja a méheket, s innentől kezdve indul a csata, hogy kinek, hol és mit lehet használni, alkalmazni, vagy sem? Szóval, olyan nincs, hogy földemen azt csinálok, amit akarok, sőt, ma már inkább az a kérdés, hogy egyáltalán mit tehetek a saját birtokaimon?

Muszáj még megemlíteni a talajok és a vizek állapotát, mert Európában ezek is komoly anyagi súllyal esnek a latba.

A talajok úgyanúgy kimeríthetők, mint maga az ember, ám regenerálódásuk jóval lassabb. Egy centiméternyi “feketeföld” úgy ezer év alatt jön össze, már amennyiben minden egyéb feltétel is rendben van. Dicsérhetjük az ukrán “csernozjomot”, azonban annak kialakulásához akár egy millió évre is szükség volt. Márpedig a nagyüzemi növénytermelés évek alatt lenullázhatja a felgyülemlett tápanyagot, s ha azt nem pótoljuk (sajnos jobbára műtrágyával), akkor előbb-utóbb tönkretesszük az egészet. Ehhez tartozik még a biológiai sokféleség, azaz a termőföldek minden négyzetméteren ezrével élő állatfajok harmonikus megléte, ugyanis minden élőlénynek megvan a maga szerepe a másik élete szempontjából. Mondhatjuk úgy is, hogy minden féreg számít. Ezért kell a földeket néha pihentetni.

A víz esete sem egyszerűbb. Hogy csak Magyarországon maradjunk, a Kárpát-medence valójában egy száraz terület lenne, ha pusztán az esőre számíthatnánk, s nem folyna be hozzánk annyi sok ér, patak, folyó. Márpedig esőből is, befolyó vízből is egyre kevesebb van. A magyar mezőgazdaság tehát nagyon kitett a talajvíz magasságának, s amennyiben ezt a folyószabályozásokkal, mederkotrásokkal stb. csökkentjük, akkor hamar búcsút mondhatunk a falusi romantikáinknak, s nézegethetjük a sivatagainkat. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a magyar mezőgazdasági termelés léte múlik a vízgazdálkodásunk rendbe tételén, ám az ezzel kapcsolatos óriási költségek egy jottányit sem teszik versenyképesebbé a magyar gazdákat. Megoldás: az agrártámogatáson jóval túlmutató forrásokat szükséges előteremteni és bevonni. Például a Duna-Tisza csatornarendszer kiépítése a magyar történelem egyik legnagyobb beruházása lenne, amihez képest az összes akkugyár költségei eltörpülnének, jóllehet azokkal ma még pont az ellenkező irányba tartunk.

A korrektség jegyében meg kell említsük, hogy a német gazdáknál most az verte le a biztosítékot, hogy a német kormány a Covid idejére meghirdetett egy vastagabb mezőgazdasági üzemanyag adókedvezményt, amit a járvány múltával, ám leginkább a költségvetés nehéz helyzetére hivatkozva most megszüntetett. Elvileg igazságos az intézkedés, csak hát időközben az ún. zöldítés és más szigorítások, továbbá a nem túl örömteli import folytán annyira megnőttek a gazdák terhei, hogy a konkrét adó-visszaállítás egyféle ütlegeléssel ért fel.

Máshol más a baj. Sokfelé az hergeli a gazdákat, hogy a földjeik egy részét (4 %) pihentetni kell, márpedig a vetésforgóról való évtizedekkel ezelőtt leszokás gazdasági előnyeit a piac már beépítette magába. A visszaszokás költségeit viszont valakinek fizetni kell, s ez nem nagyon tud más lenni, mint fokozott agrártámogatás, ami pedig egyelőre nincs.

A mezőgazdaságban (és az élelmiszeriparban) az eltérő érdekek is cudar következményekkel járnak. A gabonatermesztők magas, az állattenyésztők és a fogyasztók pedig alacsony gabonaárakban érdekeltek. Az import lisztből olcsóbbá válik ugyan a kenyér, de a tönkremenő gazdák nyomán piszok drága lesz a hús. Hogy miért pont a hús? Hát mert pont a hús az a termék, amit merő élelmiszerbiztonsági okokból a legnehezebb az EU piacaira kintről betolni.

És most legyünk empatikusak!

Tételezzük fel, hogy van valamekkora földünk, s esetleg képesek vagyunk még bérelni is hozzá kisebb-nagyobb területeket. Innentől kezdve ketyegnek a fix költségek. Kérdés viszont, vajon lesz-e elég csapadék, avagy kell-e a költséges öntözést fejlesztenünk? El kell döntsük, mit termelünk az idén, s ahhoz mennyire lesz kegyes az időjárás? Ugyanis az nem csak eső. Az bizony változó mennyiségű napsütéses óra, ám az se mindegy, hogy ez mikor van? Jön még a szél, a vihar, a jégzápor, a fagy, s ha mindezt bekalkuláltuk, akkor már “csak” a döntéseinkből fakadó gépparkot kell javítani-fejleszteni, a hozzátartozó szakmai (tehát növényvédelmi, állatorvosi, adminisztratív stb.) képességeinkkel együtt. Aztán jövőre megváltozhat az egész, és köthetjük a fülünk mögé az addigi eszközeinket, tudásunkat.

Biztosítást ugyanakkor alig lehet kötni, hiszen a kockázatok és a díjak óriásiak. Jöhet aztán még betegség, vadkár, vagy effektív lopás, s mindez a gazda amúgy is leterhelt vállára nehezül.

Ám nem áll meg itt a bonyodalmak sora. Helyzettől függően éjjel-nappal készenlétben kell lenni, kegyetlen és gyakran irtózatosan koszos körülmények között kell helyt állni. Cserébe viszont megkapják a lenézést, a hibáztatást. Egész családok élete ezerszer körülményesebb, mint a városi népeké. Iskola, orvos, rendőr, boltok, színház, bulihelyek, bármi csak kilométerekre és órákra található, s amikor esetleg elmész egy hétre a tengerpartra, akkor már az első nap kapod a telefont, hogy jobb lenne, ha visszarepülnél.

Tehát van egy elképesztően kockázatos természeti háttér, amelyben – akárhogy szépítjük – maga a mezőgazdaság tényleg az egyik legnagyobb kártevő. A környezet megóvása önmagában milliárdos költségekkel jár, hiszen a kíméletesebb technológiákra való áttérés rettenetesen drága. A működés körülményei ugyancsak pokoli nehézkesek, a társadalmi presztízs borzalmasan alacsony, s egész életeket lehet úgy letölteni, hogy minden rezdülés és mozzanat a támogatások meglétén múlik. Az európai mezőgazdaságba egyszerűen nincs beprogramozva az a sikerélmény, hogy valaki a saját erejéből juthat valahová, mert minden és minden a támogatások mikéntjén múlik, ami inkább az eltartottság érzetét kelti, s amit a városiak nem is nagyon rejtenek véka alá.

Egy szó, mint száz, elképesztő terjedelmű reformok lennének szükségesek. Az egyik lehetséges út az, hogy világosan tudatjuk Európa népeivel, hogy amennyiben jól óhajtanak táplálkozni, annak költségei a maiak többszörösére fognak rúgni. A másik út, hogy a társadalmak jóval mélyebben nyúlnak a közös kasszába, s a mai ráfordítások többszörösét fektetik az agrárgazdasági infrastruktúrába, azaz a talajvédelembe, a vízgazdálkodásba, az információs technológiákba, a helyben elérhető szolgáltatásokba, a közlekedésbe és sok minden másba. Az EU “okosfalvak” koncepciója pont erről szól, azaz a közösen működtetett gépparkoktól kezdve a precíziós mezőgazdaságon és a számítógép vezérelte automatikákon át egészen a vidék szociális életének jobbá tételéig. Ahol például a távorvoslás során felírt gyógyszereket drót repíti ki a faluház portájára. A harmadik út a kockázatokat minimalizálni képes szövetkezeti gazdálkodás általánossá tétele lenne.

A három út azonban ötvözhető. Egyes európai országokban (pl. Skandinávia) már most szűkül a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek választéka, ami viszont van, az elképesztően magas minőségű és roppant drága. A technológiai kinövekedés (“okosfalvak”) koncepciója ugyancsak egyre többfelé állt a folyamatok élére, a szövetkezeti gazdálkodás pedig a mediterrán világban vált egyeduralkodóvá. (Ez utóbbi miatt van, hogy a magyar kertészetek legfeljebb az év egy-két hetében képesek versenyre kelni a spanyol, olasz, görög stb. termékekkel.)

Ehhez képest a magyar agyamentség odáig fajult, hogy a magyar miniszterelnök Brüsszel főterein kvaterkázik a tiltakozó nyugati gazdákkal, s olyasmikben ad nekik igazat, amiről ő maga még sohasem halott. Egyetért, hogy ebből, meg abból többet kéne adni a gazdáknak úgy, hogy ezeknek a dolgoknak a töredékét sem teljesíti idehaza. A kormányhű magyar gazdák pedig Záhonyba vonulnak, hogy tiltakozzanak az ukrán termékek ellen, amely versenyhátrányéért – egyébként konkrét munka nélkül – már tavaly felmarkolták az EU-tól kárpótlásként kapott euró-milliókat, azaz forint milliárdokat.

Végezetül, ha már a cikk elején feltettem a költői kérdést, hogy mi bajuk az európai gazdáknak, akkor azért lássuk azt is, hogy bizonyos “gazdáknak” sajnos inkább elmebajuk, de minimum rosszindulatuk van!

Szanyi Tibor

A Szócikk a dolgozók, a dolgozni akarók, illetve az életüket már kidolgozók szava. Újságot lehet szerelemből is írni, de amíg a pofánk egyre nagyobb, a zsemlénk egyre kisebb! Kérjük, hogy támogasd a SZÓCIKK működését az alábbi számlaszámon: MagNet Bank: 16200106-11517878 IBAN: HU88 1620 0106 1151 7878 0000 0000 Posztjaink kommentálhatók a Facebookon, várunk Facebook-csoportunkba is. Ám te is írhatsz, te is szólhatsz képpel és hanggal, amit viszont mi olvasunk, hallunk, nézünk, sőt, akár közreadunk. Leveled várjuk az info@szocikk.hu címen.