Attól tartok, a magyar közvélemény fősodra kicsit félreméretezi Dubaj történetét, de különösen a jelenét, még inkább a jövőjét. Most, hogy ránk köszöntött a budapesti mini-Dubaj ötlete, megindult a fantáziánk, ám a várakozások, valamint a félelmek egyaránt olyan irányokba mozdultak el, amelyek nem feltétlenül találkoznak a valósággal. Nézzük hát, mi az, ami Dubajban van, mi az, ami a két város között átfedésre utal, és mi az, ami pedig Budapesten van?

Dubaj története dióhéjban: az álmos-poros, aprócska halász- és kereskedőváros, s egyben monarchia. A múlt század közepe tájékán irgalmatlan mennyiségű olajat találtak a környéken, majd húsz évre rá eldöntötték, mire is fordítsák a káprázatosra dagadó bevételeiket: kereskedelemre és turizmusra. Ez a koncepció az azóta eltelt fél évszázad során elképesztő módon termőre fordult, s a fenti két új ágazat a kiskirályság gazdaságában 90 %-os részarányra tett szert, lényegében kiegészítő funkcióra szorítva az olajipart. Az őrületes jövedelmek zöme azonban az uralkodóház zsebét dagasztja, bár a helyi pórnépnek, illetve a zömmel pakisztáni és indiai bevándorlóknak is csurran-cseppen annyi, hogy ne akarjanak hazamenni….

A dubaji modell a jövőorientált erős kizsákmányolásra épít. Dubajra tehát különösen igaz a mondás, hogy gazdagnak lenni jó, szegénynek lenni nem jó. Akár csak Budapesten!

Idehaza eleinte a dubajozó lányokról hallottunk, akik állítólag mesés összegekért dédelgették a világ sok szegletéből odautazó, pihenni vágyó pénzeszsákokat. Alighanem tényleg így lehetett, ám az idők során gyors változások álltak be a város karakterében. Nyakra-főre épültek a nagyobbnál nagyobb felhőkarcolók, amelyek alapvetően szállodák, luxuslakások, illetve irodák lettek.

No, de kik is járnak Dubajba, akiknek szállodára, luxuslakásra, illetve irodára van szüksége? No, nem csak egy-kettőre, hanem kvázi tömegével. Dubaj ma már egy bő három milliós metropolisz, repterekkel, autópályákkal, vasútakkal, metróval, egyetemmel, de legfőképp tengerrel, s ami érdekesebb, szinte nulla édesvízzel.

Sok jó ötlet fonódott egybe, s Dubaj ma már valóban egy olyan hely, ahová (jómódú!) családoknak is érdemes utazni, egyúttal rengeteget költeni. A tengernyalta sivatagba számos turisztikai attrakciót építettek. Van ott fedett dzsungel, kisváros méretű akváriumok, fedett havas, illetve nyílt homokos sípályák, a legkülönbözőbb tengeri sportoknak lehet hódolni, fantasztikus éttermek, vidámpark-szerű létesítmények tömkelege, és lehetőség megannyi privát programra.

Érdekes módon az alkohollal csínján bánnak, és a dohányzás sem evidens dolog. Ám mindent lehet, csak éppen világos, egyszerűen tudomásul vehető szabályokkal, amikhez komoly fegyelem társul. Végső fokon akár kiterjedt és garantált biztonságról, valamint elképesztő tisztaságról is beszélhetünk. A dubaji élet azonban csalóka, mert a pénzt elköltők, illetve az őket kiszolgáló népek roppant mód elkülönülnek. Látni csak a gazdagokat lehet, a szolganép el van takarva Ez utóbbiak számára még az épületeken belül is külön lépcsőházak, folyosók vannak. A hangulatot egyfelől a pöffeszkedés, másfelől pedig a hajbókoló megfélemlítettség uralja. Elképzelni sem lehet piszkos ruhás, koszos kocsival kóborló taxisofőrt, aki netán vissza merne szólni a dölyfös utasának, avagy akár csak egy fillérrel is többet számítana fel a kelleténél.

Budapest ezektől messze áll. Nálunk szembeötlő a szegénység, a környezetünk gyakran koszos, szemetes, hogy a közbiztonságról ne is essék szó! Turisztikai szolgáltatásaink nem ritkán a lenyúlásokra alapoznak, és minőségük is inkább kicsit slampos. Igaz, Dubajban sem fenékig tejfel az élet működése, minthogy sok minden döcögős, így hát kimagyarázással ott is tele van a padlás.

Dubaj cégalapításra, működtetésre ugyancsak optimális. Szerény adószintek vannak, ideértve a valós székhely, valamint helyiek alkalmazásának kötelezettségét. Jelentős hátrány viszont a szezonalítás, azaz a város nyáron gyakorlatilag kiürül, leáll a rettenetes hőség miatt. Ilyenkor csak azok maradnak, akik megtehetik, hogy pár másodpercnél több időt ne töltsenek a szabad levegőn.

Fentiek fényében érdemes elgondolkodni azon, vajon mi értelme lenne Budapestre egy mini-Dubajt telepíteni? Aki ugyanis a fent körülírt Dubajra vágyik, az minden bizonnyal Dubajba fog menni. Ha Dubaj csupán felhőkarcolókból állna, akkor ilyeneket Magyarországon, továbbá bárhol is lehetne építeni, ezért erősen kérdőjeles, hogy miért pont Budapesten, avagy egyáltalán Magyarországon? Mi az a vonzás, amit Budapest tudna nyújtani azoknak, akik a főként Dubajban elérhető szolgáltatásokra vágynak?

Nos, az uralkodóházi hangulat nálunk is megvan. A NER-család azt és oda épít, amit és ahová csak akar, nem kell senkit megkérdezni. Ha egy ún. beruházó szándékozik építeni, akkor az “alkotmányos költségek” lerendezése után szintén bármit megtehet. Munkavállalói jogok csak nyomokban léteznek, környezetvédelmi, városképi és hasonló aggályoskodással sem kell számolni. Megfélemlített, a szolgaságot elfogadó dolgozók bőven akadnak, s ha hiány lenne, ide is be lehet hurcolni ázsiai munkásokat éhbérért, nulla szociális következményekkel, akik ráadásul – tetszés szerint – bármikor kiebrudalhatók.

Egy budapesti mini-Dubaj esetén az érdeklődő magyar lányoknak sem kellene sokat utazgatniuk, sőt, a közeli országokból is érkezhetnének kollégák. Inni, dohányozni Budapesten szinte korlátlanul lehet, kaszinók vannak bőséggel, s drága éttermekből sincs hiány. Kicsit macerásabb, hogy a hazai bankrendszer “szuverenitása” jelentősen alá van rendelve bizonyos európai pénzügyi szabályoknak, ezért a forróbb pénzek átmosásához az uralkodóház kiváltságos bankja is kellhet, de ez már megvalósítás alatt áll. Ha a sivatagban lehet síelni, akkor Budapestnek is lehet tengerpartja, ez csak fantázia és beruházás kérdése. Ha jól értjük a törekvéseket, akkor Rákosrendezőt az Isten is homokos tengerpartnak teremtette, s ennek visszaállítása keresztényi kötelesség. Problémásabb, hogy a Dubajból áttelepítendő jachtok úsztatása, illetve parkolása korlátos, de ez áthidalható lesz a Triesztben vásárolt magyar kikötő fejlesztésével, illetve közvetlen helikopter-összeköttetés létrehozásával. Mindenesetre a ferihegyi repülőtér üzemeltetési jogának államosítása a fentiek fényében egyre több értelmet nyer a jelenlegi nullához képest.

Egyelőre viszont megoldhatatlannak tűnik a szegénység eltakarása, a közterületi bűnözés felszámolása, a Lamborghinik és hasonló autók futóművének széttörés elleni védelme, továbbá a romos, szemetes utcakép megváltoztatása.

Mégis, a hatalom szemében a mérleg nyelve az ‘igen’ felé billen. Számukra kevés hátrány, sok előny mutatkozik. A nép pedig Dubajban és Budapesten egyaránt le van szarva.

Hajrá!

– bankski –