Kérdés: voltak-e 1956-ban Budapesten fasiszták?

Válasz: hát már hogy ne lettek volna, hiszen a felnövekvő kommunista párt maga is eleinte részben a “bűnbánó kisnyilasokból” építkezett.

A vita most egy frissen, elnöki szinten is jóváhagyott orosz történelemtankönyv lakonikus kijelentései okán szakadt fel újra, amely az 1956-os szovjet katonai beavatkozást az akkori fasiszta hordák kiiktatásával indokolja.

A valóság kiderítése a történészek dolga, egy történelem tankönyv viszont a közoktatás politikai terméke. Aki az iskolai tankönyvekben a történeti hűséget, netán az igazságot keresi, az el fog tévedni. A tankönyvek a mindenkori nemzettudat alakításának eszközei, amelyek gyakorta a hamis legendák tárháza. Hasonlítsuk csak össze az 1956-os, és a mai magyar tankönyveket, de akár az 1990-eseket is! Ég és föld….

Az, hogy 2023-ban egy orosz történelemtankönyv miként sommázza 1956 Magyarországát, az nem függetleníthető az Ukrajnában jelenleg folytatott orosz katonai beavatkozástól. Az összekötő kapocs a nácítlanítás mítosza, amivel elfedik az orosz birodalmi hajlamok brutalitását. Tartalmilag ugyanakkor nem a magyar, hanem az orosz gyerekek tudatának formálásáról van szó, aktuálpolitikai dimenzióban. Nem jó, de nem is tragikus.

Mondhatjuk ezt azért is, mert a magyar politikai vezetés meglehetősen hullámzó hozzáállást tanúsított például Putyin iránt. Mind Gyurcsány Ferenc, mind pedig Orbán Viktor képes és hajlandó volt az orosz vezetőnek udvarolni egy-egy szomszédja (Grúzia, Ukrajna) részleges lerohanását követően. Bár (a Putyint kitaláló) Jelcin még bocsánatot kért 56-ért, azért az orosz tankönyvek sohasem szóltak arról, hogy a szabadságszerető Magyarországot méltatlanul erőszakolta volna meg a gonosz Vörös Hadsereg.

Mindamellett, ha a történeti valóságot keressük, akkor ’56 mostani orosz értelmezése nem a földtől elrugaszkodott, habár kétségtelenül az ürügyeket állítja be mozgatórugóknak. Az ’56-os budapesti események idején napokon át válságtanácskozott a hruscsovi vezetés, s akkor határozta el magát a katonai beavatkozásra, amikor az USA – moszkvai nagykövete révén – megerősítette, hogy Magyarországot változatlanul a szovjet befolyási zóna részének tekinti, illetve Tito jugoszláv vezető is Budapestnek címzett jegyzékben sokallta a magyar törekvéseket. Az említett válástanácskozáson azonban Magyarország csak egyike volt a megvitatott tételeknek, hiszen Berlinből, Varsóból, illetve Szuez környékéről is özönlöttek a veszedelmes hírek, s a szovjet Politbüro végül is a “sehol nem hátrálunk” sztálini módszertanában találta meg a kimenetet.

Ezen a ponton emlékeztetni kell arra, hogy a Hruscsov vezette Szovjetunió legfőbb irányítói bizony katonák, sőt egyenesen második világháborús ikonok voltak, például Zsukov, vagy Bugyonnij személyében. Sőt, maga Hruscsov is tábornoki rangú politikai tiszt volt egyebek közt a sztálingrádi csatában, illetve több hullámban Ukrajnában. Számukra a fasiszták katonai üldözése az egyszeregy kategóriájába tartozott, s bárhova gondoltak lőni, ott fasisztákat láttattak.

Márpedig Budapesten sem lámpással kellett keresni fasisztákat. A börtönök megnyitása, a ribillió kihasználása egyaránt utat nyitott az ilyen figuráknak, s bizony a Nagykörúton is megjelentek az antiszemita uszító feliratok, a Köztársaság téri pártház ostroma pedig csak mocskos hab volt a romlott tortán, amikor is a hősöknek semmiképp sem mondható csőcselék nagy élvezettel koncolt fel magyar sorkatonákat.

A budapesti forradalmat elsöprő moszkvai döntés tehát tartalmilag geopolitikai-birodalmi reflex volt, ráadásul nemzetközi engedékenységgel, amelyhez könnyű ürügyeket adtak a szaporodó utcai attrocitások.

Úgy is mondhatnánk, hogy a magyar szabadságvágyat az eredmény szintjén megint a nácik tolták vérbe.

Az, hogy a magyar tankönyvek a főként a történések elejéről és szándékairól szólnak, az orosz tanítás pedig azok tényleges kimenetelére fókuszálnak, még csak ellentmondásban sincs egymással. Egyszerűen így áll össze az érem két oldala.

Bankski –