Közel egy fél évszázadba, bár történelmi léptékkel nem túl sok időbe tellett, mire a világ dolgozói megértették Marx egyik legfőbb tételét, miszerint a munkájukból élők nem az általuk termelt érték árát, hanem csupán a munkaerejük újratermelésének költségeire valót kapják meg, s a többletet nemes egyszerűséggel zsebre vágják a tőketulajdonosok. Ezt a jelenséget nevezzük kizsákmányolásnak, vagyis a melósok nem azt kapják, ami járna, hanem azt, ami a pénzbárók szerint elég nekik.

Természetesen itt is a méret a lényeg, vagyis van, ahol a kizsákmányolás erősebb, s van, ahol enyhébb. Magyarországon például egyre csak nyílik az olló, s a munkaadók mind fényesebb profitokra tesznek szert, míg a dolgozók relatíve, bár jelenleg abszolúte is elszegényednek.

Itt vannak rögtön a pedagógusok, akiknek annyira alacsony a bérük, hogy még a marxi minimumot sem látják, azaz nem kapják meg a munkaerejük újratermeléséhez szükséges pénzt, ami ekként nem is éled újra, hiszen elhagyják a pályát, újak pedig lényegében nem lépnek a helyükbe. A sorvadás ezért óhatatlanul bekövetkezik, amennyiben a tőkés állam a Marx által jelzett küszöb alá süllyed, ily módon az arany-, illetve bármilyen tojást tojó tyúk egyszerűen lesoványodik, vagy elpusztul.

Ezt látjuk ma, s ehhez nem szükséges, hogy az állam, amely elvileg a tanárok megfizetésére hivatott, saját jogon tőkés legyen (bár az is!), elég, ha az önkényes vélekedései okán tőkésebbként viselkedik a tőkéseknél, mintegy igen rossz példát mutatva a piaci kizsákmányolóknak. Ez utóbbiaknak se kell kétszer mondani, hogy fukarak legyenek a fizetésekkel!

Sok országban persze ennél okosabb az állam, kiváltképp, ha szociálisan is érzékenyebb kormányok igazgatják. Ilyen eset az, amikor az állami alkalmazottak fizetései kifejezetten magasak, s ezáltal a privát gazdaság munkaadói egyszerűen rákényszerülnek a méltányosabb juttatások kifizetésére, t.i. hogy az elengedhetetlen munkaerő náluk maradjon!

Magyarországon az álláskeresők felé viszont az a mondás, hogy ennyi a munkabér, és slusszpassz! Nem számít tehát, hogy az adott üzletben hányszorosan keresi magát degeszre a tulaj, hiszen a legfőbb konkurencia, tehát maga az állam alacsonyan tartja a bérszínvonalat. Ezt nevezzük államkapitalista modellnek.

Fentiekből fakadóan napnál világosabb, hogy a munkabéreket nem a Teremtő határozza meg, hanem pont annyi, amennyit a melósok kiharcolnak maguknak. Ahol élénken küzdenek a bérekért, ott rendszerint magasabbak, jelesül például “Nyugaton”, ahol pedig a relatív műveletlenség okán sikerül eltagadni az emberek elől az összefüggéseket, ott alacsonyabbak, leginkább Keleten.

Nem kis mértékben Marx szellemi teljesítményein felbuzdulva, jobb helyeken a dolgozók azt is felismerték, hogy egy ilyen fifikás rendszerrel szembeni legfőbb fegyver az ész. Önképzőkörökkel, kulturális erőfeszítésekkel építették a közös tudásuk körül a kohéziót, amelynek igen fontos alkotó eleme lett a közoktatás minőségi javításának kikövetelése is. Ahol az állam ebben partner, ott inkább, ahol pedig nem, ott kevésbé. Talán nem véletlen, hogy a szociálisan legfejeltebbnek tekinthető skandináv régióban irigylésre méltó az oktatás minősége.

Az ész persze kitermeli a konkrét eszközöket. Ilyen a sztrájk, aminek elvileg az lenne a lényege, hogy a dolgozók a lehető legnagyobb kárt okozzák a munkaadóiknak, jóllehet ebben sajnos mindenki sérül. A művelet lényege mégis az, hogy kinél nagyobb a kár? Ha a kárt főként elszenvedő fél felismeri a maga vesztes helyzetét, akkor többnyire enged, jóllehet amennyiben maga az állam kerül ebbe a helyzetbe, ott azért a terror is lehet egyféle válasz.

Ezen a szemüvegen át kell nézzük napjaink pedagógus sztrájkját, illetve az ezzel párhuzamosan meghirdetett polgári engedetlenségi mozgalmakat! (A polgári engedetlenség konkrétan most azt jelenti, hogy amennyiben a törvények súlyosan korlátozzák a pedagógusok érdekérvényesítő erőfeszítéseit, úgy nem feltétlenül fogják betartani a sztrájktörvény előírásait.)

Mit is akarnak a pedagógusok? Valójában nem csupán béremelést, hanem méltó helyre kívánnak kerülni a társadalmi osztozkodásban. Konkrétan igen szerények a követeléseik, hiszen első fokon csak azt tűzték ki, hogy a pedagógusbérek érjék el a diplomások számára meghatározott minimálbért. Tragikomikus, de a tudás robotosai annyit sem kapnak, mint amennyi az általuk végső fokon kineveltek minimuma lenne.

Jön tehát a pedagógus-sztrájk, ami sajnos több sebből vérzik. Az egyik nagy baj, hogy messze nem mindegyik pedagógus sztrájkol, tehát eleve sztrájktörő körülmények között indul minden. (Nem mellesleg a munkásmozgalom hajnalán a sztrájktörőket akár agyon is verték a többiek.) Másik nagy baj, hogy törvény határozza meg a sztrájk idején is biztosítandó ún. elégséges szolgáltatásokat, ami azt jelenti, hogy a tanárok az órák legalább felét meg kell tartsák, továbbá teljes egészében biztosítaniuk kell a tanulók felügyeletét. Úgy is mondhatjuk, hogy az állam a törvény erejével minimalizálja az őt érhető kárt, egyszersmind nevetségessé igyekszik tenni a tanárok erőfeszítéseit.

S valóban, a gyerekek aligha értik ezt a huzavonát, illetve aszerint vélekednek, ahogy azt otthonról hozzák. Ez máris felveti a szolidaritás létének, vagy nem létének a kérdését, hiszen az állam legfőbb kockázata a sztrájk esetleges kiterjedése, vagyis vajon más dolgozói csoportok is beszállnak-e a pedagógusok mellé? Ez már – ugye – nehezebben kezelhető helyzet. Mégis, a szülők egy tekintélyes része elvárja az államtól, hogy az iskolarendszerrel jó oktatást biztosítson a gyermekeknek, de nem gondolja, hogy a tanárok érdekérvényesítésével is lenne bármiféle dolga. Sajnos, néha még a rokonszerv is kérdéses lehet.

Az ISZOMM álláspontja kristálytiszta. A pedagógusokat is megilletné a létminimum kétszeresét kitevő minimálbér, ami 2022. szeptemberében alsó hangon 1.000 euró, vagyis 400.000 forint lenne. Ez jóval több, mint amennyit most a pedagógusok követelnek, de egy pártnak nem az a dolga, hogy megelégedjen a minimum minimumának a minimumával. Az ISZOMM szerint a csatlakozó, ún. szolidaritási sztrájkoknak is bőven lenne helye, ám látja az elnyomott dolgozók sajátos helyzetét is, ezért elsősorban a lassító-sztrájk gondolatát népszerűsíti, kiváltképp az állami szférában, ami klasszikusan abban áll, hogy a munkavállalók minden lehetséges előírást rugalmatlanul, azaz betű szerint tartsanak be! Például egy perccel se maradjanak tovább a munkahelyeiken, mint az előírt munkaidő, avagy ne lássanak a feladatok elvégzéséhez mindaddig, amíg valamennyi munkavédelmi kívánalom nem teljesül. Például, ha nincs a folyosón érvényes szavatosságú tűzoltókészülék, akkor nem dolgozunk!

Ezt a tiltakozási formát ‘anno’ József Attila fogalmazta meg a legfinomabban, a legszebben és a legérthetőbben a (NE LÉGY SZELES…) című versében:

“Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres –
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes.”

Szanyi Tibor