1968-ban 12 éves voltam, amikor a sarki közértben (akkor!) felcsendült valami rádió-féléből, hogy ha én szél lehetnék… Ez a bolt ma is élelmiszerbolt, s akárhányszor belépek, mindig ez a dal jut eszembe.

A családi ereklyéim között van egy látszólag nem túl érdekes darab. Egy megkopott faliszőnyeg, amely bordó alapon (valaha) fehér beszövéssel egy nagy omega-betűt ábrázol. Ezt édesanyám készítette nekem valamelyik gyerekkori ünnepem alkalmával. Én kértem tőle. Drága anyám szerintem akkor még nem igazán értette, hogy miért, csak hát mivel nagyon kértem, úgy gondolta, fontos nekem. Megcsinálta.

Aztán megkaptam az első lemezemet, a Trombitás Frédit. Mondjuk így: ronggyá hallgattam a barátaimmal. A lemezjátszónk eléggé egyszerű és viseletes volt, de ez akkor még nem számított. Hallgathattuk az Omegát, és kész!

Egyszer csak lett valahonnan egy használt orsós magnónk, amihez került egy mikrofon is, én pedig rendre felvettem vele a rádióból amit csak tudtam. Akkortájt egyedül Komjáthy György műsorai adtak “tánczenét”, s így a nagyon csemegének számító Beatles és más külföldi előadók mellett itthonról kizárólag Omegát és Illést rögzítettem.

Aztán jött a hír, hogy az Omegának vége, s Presser Gábor valami supergroup-ot alakít, és jaj, most mi lesz az Omegával? Hát az lett, hogy nagyon nagyra nőtt. Omega Red Star, amiről valóban lehetett Nyugaton is hallani. Gondolom, ebben erős szerepe volt a Balatonra látogató németeknek és más nációknak. Vitték a hírt, az Omega pedig gyakran turnézott külföldön. Büszkék voltunk, hogy van Omegánk.

Bármilyen furcsa, sohasem voltam Omega-koncerten. Egyszer éppen majdnem, amikor az agárdi strandon a nagyon legvégére estem be egy előadásnak. Az Omega mégis ott volt a mindennapjaimban, a rádiókban, a lemezeken, avagy a házi- és egyéb bulik szinte kötelező elemeként. Olyan volt, mint bármi más, amit az ember évtizedeken át lát-hall a környezetében. Part of the landscape.

Később, immár nagyon felnőtt fejjel ismerkedtem meg Benkő Lacival egy barátom révén. Aztán egy másik barátom révén Mihály Tomival. Talán a baráti közeg miatt nem feltétlenül a zenészeket láttam bennük, s a zenei világról alig-alig esett szó. Amikor találkoztunk, többnyire az ég világon mindenről beszélgettünk. Jó volt.

És mióta beütött a Covid, elindult a rettenet. 2020. novemberében egyszer csak elment Benkő László, három napra rá Mihály Tamás, és most egy bő év múlva Kóbor János.

Tavaly óta talán több Omegát hallgattam, mint korábbi éveimben összeadva. Igazából Benkő László és Mihály Tamás elvesztése indította a folyamatot, s csak csekély vigaszt adott Kóbor János egyik tévényilatkozata, miszerint technikailag lehetséges a folytatás, lévén hosszabb ideje gyakorlatilag megduplázták magát a zenekart “dublőr” zenészekkel. Kivéve az énekest.

Úgymond idegenből négy kedvenc férfi énekesem van. Mick Jagger, Rod Stewart, Robert Plant és Freddie Mercury. Négy nagyon eltérő karakter, négy nagyon különböző karrier. Kóbor Jánost valahogy ennek a négy óriásnak a magyar ötvözeteként látom.

Miközben ezt az emlékezést írom a Gammapolist hallgatom. Ma már más füllel, mint egy hete tettem volna. Külön figyelek az instrumentális részek minden részletére és az énekhangokra. Bizony, tagadhatatlanul ott van Kóbor János nyoma a stúdiók hangmestereként is. S ahogy a legnagyobbaknál, náluk szintén megjelenik az a finom izgalom, amikor minden hallgatásnál előkerül valami addig nem hallott mozzanat, egy-egy apró kiugrás a várt sorból.

A magyar rock-történelem legnagyobb alakulata veszítette el három tagját. Ha az élő kettő valahogyan folytatni kívánja, rengetegen fogunk örülni, mert ők azok, akik mellé oda tudjuk képzelni az égi hármat. Ha nincs folytatás, akkor pedig ott van a mű. Amiért érdemes volt élni.

Szanyi Tibor