Magyarország még a fasorban sem volt az európai uniós ambícióival (sőt!), amikor Jacques Santer, akkori Európai Bizottság-i elnök az összes európai intézményvezetővel közösen – idestova 25 évvel ezelőtt – 1996. november 26-án előállt a ‘Citizens First’ kezdeményezésével. A cél az volt, hogy a lehető legtöbb akkori európai uniós polgár (és mellettük a világon bárki más) a minél tartalmasabb tájékozottsággal legyen arról, miről is szól az EU?

Hogy mit sikerült ez ügyben elérni az elmúlt negyed század során, az egy külön elemzés tárgyát képezhetné, azonban már akkor is felmerült a kérdés, vajon az elsőbbség alanyaivá tett európai polgárok közül ki legyen az első polgár? Más szavakkal szólva a nép által választott európai vezető politikai megszületése, főként annak mikéntje jött a horizontra, sajnos mindmáig megoldatlanul.

Kétségtelen, nem az EU – mint olyan – bénázik, hanem a tagországok súlyos dilemmái között őrlődünk. Az, hogy ki legyen az államfő, sokféle megoldásra vitte az egyes országokat. Királyságok esetén nincs különösebb gond, hiszen ezekben évszázados tradíciók szabályozzák az ügyet. Ne felejtsük, az EU 27 tagországa közül 6 eleve alkotmányos monarchia (Belgium, Dánia, Hollandia, Luxembourg, Spanyolország, Svédország), 7 államban a parlament választ (Észtország, Görögország, Lettország, Magyarország, Málta, Németország, Olaszország), míg a többi 14 esetében az államfői hivatalt közvetlen választások útján töltik be (Ausztria, Bulgária, Ciprus, Csehország, Franciaország, Finnország, Horvátország, Írország, Lengyelország, Litvánia, Portugália, Románia, Szlovákia, Szlovénia).

Időről-időre Magyarországon is előkerül az államfőválasztás mikéntjének ügye. Valójában már a rendszerváltás pillanatában szinte konszenzus volt a közvetlen, nép általi megválasztás tekintetében, azonban az 1989-es ún. négyigenes népszavazáson csak halasztó jelleggel jött elő, azaz hogy a témára az első szabad választások után térjünk-e vissza? Ekkor hangyányi többség lett az igenek aránya, ám csak a halasztásról. Nem sokkal később, 1990-ben viszont volt erről egy érvénytelen népszavazás (45 %), ahol a szavazók elsöprő többsége (86 %) az ‘igen’ mellett tette le a voksát. A kulcs tehát maradt a pártok kezében. Azóta az Alkotmánybíróság minden ezzel kapcsolatos beadványt következetesen elutasított, hiszen az Országgyűlés általi választás az Alkotmányba, később az Alaptörvénybe került, arról pedig – ugye – nem lehet népszavazást tartani. Az idén Molnár Gyula javasolta, akkor nosza!, változtassuk meg az Alaptörvényt, konkrétan tizedik alkalommal, ami önmagában jelzi, hogy abban nem éppen gránitszilárdságú, elvi akaratokról beszélünk.

Médiaszavazások, aláírásgyűjtések, politikai nyilatkozatok révén megannyi akció volt ebben a kérdésben, s ezek közös lényegeként állíthatjuk, hogy a közvetlen elnökválasztás gondolta mögött egy valós társadalmi kétharmad mutatkozik, sőt, még a ‘status quo’-t szigorúan őrző Fideszes táborban is többség szunnyad. Az ellenzéki pártok mindegyike a közvetlen választást szorgalmazza, tehát az egyedüli ellenálló a Fidesz-KDNP pártszövetség, amely persze keményen blokkolja az előrelépést.

Mit tehet ilyenkor a nép?

Jogi értelemben egyelőre semmit, politikai értelemben viszont például olyasmit, amit a civilek egyik leghatékonyabb szövetkezete, az ún. Civil Választási Bizottság szorgalmaz, azaz erről is legyen egy sajátos előválasztás!

Mivel népszavazás kizárva, így az erre vonatkozó aláírásgyűjtés szintén, mégis kellemes egérút lehet a jelölti előválasztás, hiszen bárki lehet jelölt, amennyiben azt 40 élő parlamenti képviselő támogatja. Ennyi pedig van az ellenzéknél, sőt, az sem kizárható, hogy a versenyt egyébként valamelyest kedvelő hatalom részéről is mutatkozhat némi egyetértés, bár ennyire még gondolatban se szaladjunk előre!

A fő kérdés az, vajon ki vállalna egy jogi értelemben nyilvánvalóan hamvába holt missziót, kiváltképp, hogy ide most jogi és politikai felkészültség szempontjából igencsak “saválló” ember kell. A baloldali Balogh András professzor ilyen volt 2010-ben. Ám lehet, hogy most senki. És az is, hogy sokan. Az esetleges “Garfield for President!” jellegű akciók azonban kevés hozadékot ígérnek. Minden azon múlik, vajon az ellenzéki pártok mennyire állnak bele abba a küzdelembe, amelyet egyébként a zászlajukra tűztek?

Márpedig az ellenzék most éppen a győzelmi sebeit nyalogatja. A miniszterelnök-jelölti előválasztás ugyanis egy olyan figurát termelt ki, aki felé az aktuálisan legjobb politikai tanács, hogy meg se nyikkanjon! Érthető, hogy ezek után inukba szállt a bátorság, hiszen egy újabb futóbolonddal azért végképp nehéz lehet jövőre választásokat nyerni.

Az előválasztás ötlete azonban mégis bír valamekkora realitással. Egy nem csupán a procedurális bukásig, hanem annál jóval tovább menni hajlandó emberrel sokat nyerhet a társadalom. Egy morális tökével felruházott, pár százezer szavazó által megválasztott elnökjelölt simán talpon tudna maradni a kétszáznál kevesebb vokssal felkent hivatalos államfő ellenében is.

Mondjuk így: egy muutyimentesen előálló árnyékelnök’ megkerülhetetlen szereplő lehetne a demokrácia felé vezető visszaúton.

Schuster Mihaéla