Ha azt nézzük, hogy Magyarországnak a rendszerváltoztatás óta erősen vitatott az Alkotmánya (illetve ma az Alaptörvénye) akkor nem állunk messze attól a következtetéstől, hogy a szociális válság mellett évtizedek óta alkotmányos válságban is élünk.

Érdekes módon azonban az alkotmányos válság jellemzően soha nem volt érdemi akadálya a gyakorlati kormányzásnak, legfeljebb kényelmi szempontokat dobott fel, tehát hogy ennyivel és annyival jobb, könnyebb, igazságosabb stb. lenne az élet, ha….

Immáron bő két évtizede lelkesen találkozom a választópolgárok legkülönfélébb csoportjaival, s ezeken a gyűléseken csak elvétve és legfeljebb nagyon kifinomult gondolkodású értelmiségiek hozták szóba az alkotmányossági (avagy alaptörvényi) gondjaikat. A messze elsöprő társadalmi többség problémái inkább a szociális dimenzióban jelentkeznek, s gyakorlatilag senkivel nem találkoztam, aki a társadalmi helyzete és az alkotmányosság között a leghalványabb összefüggést láttatta volna.

Szóval, Magyarország egy kisebb fordított Amerika. Ott szinte minden polgár az ottani Alkotmányba fekteti a bizalmát, amit egyben az élet alapkövének tekint, s egyidejűleg szinte semmi személyes jelentőséget nem tulajdonít a kormánya tevékenységének, illetve főként érzelmileg pártol, vagy sem különböző vezető politikusokat. Ezzel szemben Magyarországon az Alkotmány (avagy az Alaptörvény) inkább valamiféle távoli, elvont fogalom, bezzeg mindenért a kormányt szólítgatjuk.

A választásokhoz közeledvén azonban egyes ellenzéki politikusok témakészletében nagyon felértékelődött az Alkotmány kérdése. Számomra erősen kérdéses, vajon az e témakörbe fektetett energiáknak van-e hozadéka a szavazatok elhódítása szintjén, abban viszont biztos vagyok, hogy az ügy akörül csúcsosodik ki, kit lehet könnyedén leváltani, vagy csak nehezen, avagy egyáltalán sem. A vér látványa, szaga persze a politikában is legalább annyira fontos, mint egyes tévéműsorokban, ezért hát mégsem kívánom bagatellizálni a dolog jelentőségét.

Azonban tegyük fel a kérdést, miszerint a hatalomtechnikai, kényelmi szempontokon túl mi mindent érdemes figyelembe venni?

Például azt, hogy ki akar a mai magyar Alaptörvényen változtatni?

A válasz egyértelmű: a győzelemre törő ellenzéki összefogás néhány kitüntetett szereplője, természetesen pár ezer lelkes hozzászóló támogatásával. Az ellenzéki összefogásnak azonban egyelőre nincs érzékelhető társadalmi többsége, ezen belül pedig egyértelműen kimutatható az egységes akarat hiánya. Kétségtelenül gyönyörű eredmény a 850 ezer előválasztási résztvevő mobilizálása, ám egyúttal eléggé kiábrándító volt eme tábor 100:1 arányú veresége az október 23-i felvonulások számosságát tekintve.

Erősen feltételezhető tehát, hogy az Alaptörvény megváltoztatása érdekében igen kevesen mozdulnának meg, ellene viszont borzasztó sokan. Ha egy új kormánynak hiányzik egy több százezres, utcai tiltakozó hullám, akkor nosza, fogjon bele az alkotmányozásba!

Ehhez képest kvázi elenyésző jogi és politikai probléma az ún. kétharmados, vagy feles törvények ügye. E téren azonban inkább a józanságot javaslom, hiszen például a nemzeti törvények és az európai jogrend harmóniáján őrködő Európai Bizottságnak, továbbá az Európai Bíróságnak jelenleg nincs olyan felvetése, amely a magyar Alaptörvény kapcsán bármiféle eljárást indokolna. (Lengyelország esetében annál inkább.) Természetesen búvópatakszerűen időnként előjönnek különböző aggodalmak, esetenként vérmesebb mondatok, azonban effektív jogi rendezést igénylő alkotmányozási tételekről nincs tudomásunk, illetve ha valaha volt is, ezeket az Orbán-rezsim szép csöndben és az EU megelégedésére rendezni szokta. Hasonlóképp a jogállamiságot kikezdő alacsonyabb rendű jogszabályok esetében.

Figyelemre méltók viszont azok a vélemények is, amelyek a jogi formalizmust háttérbe kívánják szorítani bizonyos politikai és morális szempontokhoz képest. Jellemző állításuk, hogy az igazságtalan, avagy vitatható körülmények között hozott törvények nem lehetnek legitimek. Rossz hírem van ezen tábor számára: egyelőre nekik nincs semmilyen látható legitimitásuk, azaz egyszerűen sehol nem mutatható ki a szavazatokkal is alátámasztott és meggyőző többségük. Sőt, ez a tábor társadalmi méretekben olyan parányi, hogy még a kisebbségük sem látszik, csupán a médiaerejük érzékelhető.

Egyébként a formalizmusra fittyet hányó érvelők azt kockáztatják, hogy a mostani Alaptörvény körüli európai szélcsendet egy piszok nagy, Brüsszel felől jövő vihar váltaná fel, amennyiben kétharmados törvényekkel szemben feles többséggel lépnének fel. Vicces, de ebben az ügyben minden valószínűség szerint pont az EU lenne Orbánék legharcosabb barátja, egyben az új, demokratikusnak ígért kormány legádázabb ellenfele.

Van ennek a kérdésnek azonban egy olyan kulturális eleme, amely teljesen ismeretlen a közbeszédben. Márpedig jómagam a nemzeti Himnuszunk sajátos kártékonyságát is a mérlegelendő szempontok közé sorolom. Szaknyelven szólva a társadalmi rezonancia bizonytalanságaira gondolok.

Minden magyar ember, gyakorlatilag óvodás kora óta axiomatikusan rögzíti magában ezt a mondatot: “megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt”. Megírásakor esetleg akár igaz is lehetett, azonban tán még szerzője sem hitte, hogy szavai micsoda karriert fognak befutni évszázadokon átívelve, mintegy a magyar gondolkodás kvintesszenciáját meghatározva. Ez pedig a vak önsajnálat, és ebből fakadóan a feltétel nélküli, mindenre vonatkozó morális önfelmentés. Igen. Népünk sajnos azt hiszi, hogy ‘sanyarú gyermekkora’ nem valamiféle bugyuta bírósági hivatkozás, hanem egyenesen teljeskörű jogosítvány bármi megcselekedésére, amely még ha netán tragédiába torkollik, erkölcsileg akkor is büntethetetlen, hiszen az anyatejjel szívta magába a mindenre és mindenkoron érvényes, biankó felmentést. Attól tartok, az Alkotmány iránti gyakorlati érzéketlenségünk ugyanebből fakad, hiszen a Himnusz kellő eligazítást ad, mindenféle formai igény nélkül. Márpedig az az Alaptörvény, amely nem csak tényszerű hivatkozásként, hanem teljes szellemiségében is a Himnuszra épül, aligha változtatható meg aktuálpolitikai érvelések bázisán.

Összegezve: ha majd az új alkotmányozást elindító csoportnak az ellenzéki összefogáson belül kikezdhetetlen többsége lesz, továbbá ez a csoport akár csak egy szűk többségre jut a Magyar Országgyűlésben, amely többséget még “ellenséges kivásárlási kísérletek” esetén is garantálni tud, akkor érdemes ezt a kérdést boncolgatni, kiváltképp, hogy aztán még egy népszavazásra is el kell vinni a nép többségét, s azon belül is egy nagyon erős többségre van szükség.

Nos, az ilyen sokszoros többség nem hogy a láthatáron, de még a kezdeményezők meséiben sincs. Márpedig a bölcselet azt mondja, hogy akkor indíts csatát, ha azt jó valószínűséggel meg is tudod nyerni. Márpedig attól tartok, egy ‘vadiúj’, ám fenntartható (!) Alkotmányhoz még egy kétharmados országgyűlési győzelem is alighanem kevés lenne.

Talán emlékezetes, hogy fideszes alaptörvénykezés politikai alapja sem csupán a megszerzett kétharmaduk volt, hanem az, hogy előtte hosszú-hosszú éveken át minden egyes országgyűlési ülésen elővezették a vonatkozó javaslatukat, nem egyszer akár a bojkottig eljutva.

Nos, sok sikert kívánok azoknak, akik egy szűk többségű Országgyűlést kívánnak üzemeltetni netán egy épp-hogy kisebbségben lévő ellenzék távollétében. Arról nem beszélve, hogy a jelenlegi ellenzék összes képviselőjét (esetenként kétszeres) eskü köti a jelenlegi Alaptörvényhez.

Megoldási javaslatom kissé cinikus, de felettébb életszerű: először jussunk el a bármilyen mértékű ellenzéki győzelemig, s utána azonnal megmondom, mit kell csinálni!

Szanyi Tibor