Afganisztán egy olyan ország, amely létezése óta háborúban áll – a saját területein. Indokolt a többes szám, hiszen egységes Afganisztánra jószerivel csak törekvések voltak, ám a valódi hatalmat az ország több tucat hadura tartotta és tartja birtokában, ki-ki a maga tartományában, illetve ezek változatos szövetségeiben. Az ország etnikailag, nyelvileg, vallásilag, kulturálisan egyaránt szétszabdalt, tehát igen messze áll bármiféle egységes nemzetté válástól. Udvariasan nagyjából annyit mondhatunk, hogy valaki Afganisztánban él, vagy onnan származik.

A közelmúlt történelme a szovjet megszállással kezdődött. Az akkori Szovjetunió úgy vélte, hogy Afganisztán az iszlám radikalizmus egyik központjává válik, s ezt nem tűrte a saját déli köztársaságainak stabilitását féltve. A nagyhatalmi verseny folytán az USA óhatatlanul a megtámadott fél mögé állt, s elkezdte felfegyverezni – későbbi ellenfeleit – a mudzsahedineket, akik immár korszerű, vállról indítható légvédelmi rakéták birtokában szovjet repülőgépek és helikopterek sokaságát szedték le az égből. A Szovjetunió katonai értelemben talán bírta volna, de a befolyási övezetében máshol mutatkozó törések (így Európában), valamint a világgazdasági folyamatok okán egyszerűen anyagilag omlott össze. Szimbolikusan szólva Csernobil mellett az afgán háború törte szét a Szovjetunió gerincét, utat nyitva például a magyarországi rendszerváltásnak is.

Az USA kalandja meglehetősen hasonló indítékokra vezethető vissza. A szovjetek felett győztesként mutatkozó Oszama bin Laden ugyanis gondolt egy nagyot, s 2001. szeptember 11-én terrorba fogta New Yorkot. Az USA és szövetségesei haladéktalanul utána eredtek Afganisztánba, s tulajdonképpen e terroristavezér kiiktatásáért kibontakozó hajsza vitte az amerikai hadsereget Afganisztánba, a szövetségeseivel együtt.

Ahogy a szovjetek, úgy az amerikaiak is vastagon kiköltekeztek a maguk háborújában. A szovjeteket pár tucat milliárd dollár is kiterítette, de az amerikaiak se könnyen nyelik be a legkevesebb 1.000 milliárd dollár kiadást. A megkötött ‘béke’ ára, hogy az időközben felnövő talibán mozgalom ígéretet tett az iszlámizmus megfékezésére, konkrétan az Al Kaida afganisztáni lefegyverzésére, cserébe az USA kivonul az országból. Arra mindenki mérget vett, hogy a nyugatiak bábállama nem fog sokáig kitartani, de arra nem, hogy a talibánok szinte puskalövés nélkül és napok alatt behódoltatják (majdnem) az egész országot.

Minden jel szerint a betört orrú nagyhatalmak után, most Kína próbálkozhat a saját nyugati szomszédságában. Ürügye neki is van, hiszen az iszlám ujgurok hátországa ugyancsak Afganisztán. Ám ne előlegezzük meg a jövőt!

Sokkal inkább a magyar aspektusok érdemelnek hazai figyelmet, hiszen a Nyugat afganisztáni missziójának Magyarország, a magyar hadsereg is részese volt. Hét katonánk veszett oda a közel két évtizedes magyar misszió ideje alatt.

Azonban nincs mindennek vége. A NATO nem teljesen vonul ki Afganisztánból, hiszen az igen jól felszerelt, s – egyelőre – ép kabuli repülőtér legfőképp török érdekeltségű, s egyesek szerint Orbán Viktor most Erdogan török elnök bajtársaként tapogatózik az esetleges további teendők (értsd: magyar jelenlét) mezején.

Tulajdonképpen ez a mozzanat az, ami miatt érdemes pár gondolatot megfuttatni a magyar külpolitika tekintetében, még a hazai országgyűlési választási készülődés idején is.

A rendszerváltás óta Magyarország csak békefenntartóként vett részt katonai missziókban, kizárólag ENSZ, illetve ebből fakadó NATO mandátum alapján. Ha a magyar hadseregnek lesz afgán folytatás, az viszont valószínűleg török és kínai érdekzónák találkozási pontjai körül alakul, vagyis az eddigi elvi rutinokból kilépve új minőséggé válhat.

A 2022-ben felálló új kormány ebben a kérdésben is állást kell foglaljon. Amennyiben a mai kurzus marad, úgy nem sok kétségünk lehet, hogy az orbáni politikák továbbéléseként a keleti nyitás eme fura változatával fogunk találkozni. Ha kormányváltás lesz, akkor viszont nyitott könyv az egész.

A mai ellenzéki pártok ismerhető programjaiban alig találunk külpolitikai vonatkozásokat, Afganisztánra vonatkozó gondolatokat még kevésbé. Minthogy a fentiek okán jóval többről van szó, mint egy regionális puskaporos hordó hatástalanításáról, ezért az Igen Szolidaritás Magyarországért Mozgalom részéről szívesen szolgálunk két megfontolandó tézissel.

1. Baloldali szemszögből csak a honvédő háborúk tekinthetők igazságosnak, nyilván a védők oldaláról nézve. Afganisztán számunkra nem ilyen. Ennél fogva bármilyen új magyar misszió ellenjavallt.
2. A békefenntartás némileg más megfontolásokat kíván, azonban e téren a legfontosabb kérdés, hogy kinek a békéjéről van szó? A konkrét esetet nézve az általunk és szövetségeseinkkel közösen és esetlegesen elismert új afgán vezetés egyetértése nélkül nem beszélhetünk a közreműködésünkkel fenntartandó belső, hanem legfeljebb kívülről kikényszerített békéről, amely utóbbitól célszerű távol maradni.

A magyar külpolitika egyébként is számottevő újragondolást kíván.

A végletekig érdekelvű, azaz a nemzeti érdeket az uralkodó klikk üzleti érdekeivel azonosító orbáni külpolitika az ország szempontjából kifejezetten káros. Emberek, üzletek bukhatnak, az ország viszont nem tehető ki ilyen esetlegességeknek. Értem például, hogy Mészáros Lőrinc sok-sok milliárd forintot zsebelhet be a Belgrád-Budapest vasútvonal kivitelezésével, csak hát az országnak igen sokba fog kerülni a Kína felé kiszolgáltatott adóssá válásunk, kiváltképp, ha ebből is csak egy torzó lesz.

A magyar külpolitika reális lehetőségeit jelenleg a NATO-hoz és az EU-hoz való szövetségesi kötődésünk keretezi.

A NATO-tagságunk az egyszerűbb. A politikai és a katonai vetület itt ugyanis jelentősen elkülönül. Patrióta és baloldali szemszögből nézve a politikai kapcsolódás magyar biztonsági érdeknek tekinthető, de a katonai elkötelezettségünk oldásán érdemes fáradozni.

Az afganisztáni kudarc amúgy is próbára teszi a katonai együttműködések jövőjét, ezért nagyobb figyelmet érdemes fordítani az európai külpolitika megerősítéséből fakadó együttes lehetőségekre, mint az alkalmi érdekek vezérelte kétoldalú elhatározásokra. Ennél fogva az afgán kaland fő tanulságaként azt javaslom, hogy a magyar kül- és katonapolitika vállaljon aktívabb szerepet egy a NATO kontextuson belül (is) mozgatható, egységes európai haderő létrehozásában, ami belátható távon sem jelentené a nemzeti hadseregek egybeolvasztását.

Szanyi Tibor,

az ISZOMM miniszterelnök-jelöltje

Fotó. AFP