Középiskolás koromban egy Magyarország-Törökország meccsen döntöttem el, hogy soha többet (dehogynem!) nem megyek ki válogatott mérkőzésre. Történt ugyanis, hogy a nemzeti tizenegyünk, országunk büszkesége, virágszál a nemzet kalapján, stb az első félidőben fantasztikus játékkal, 2-0 ra vezetett, majd voltak olyan szívesek kijönni a második félidőben és úgy csinálni, mintha már nekik égő lenne játszani ilyen ellenfél ellen.

Sikerült is 2-2 -t csinálni a mecsből, úgy hogy még mi örülhettünk. Akkoriban én a Cs. Papír-ban kézilabdáztam (abból lett később, más csapatokkal összolvadva a mai Nb 1 -s Pler), betonon, lyukas cipőben. Minket konkrétan megöltek volna azért, amit a válogatottunk akkoriban megengedett magának.

Azóta nem kell mondanom min ment keresztül a válogatottunk. Voltak elképesztően borzalmas időszakok, aztán valahogy lépésről-lépésre csak sikerült visszakapaszkodni. De valahogy nekem még mindig nem volt meg az, hogy szerethető a válogatottunk. Látszott, hogy a nagy csapatok ellen totál felszivtuk magunkat, de szokás szerint lenéztük a kicsiket, és jól ki is kaptunk tőlük (Albánia, ugye.). Sportszerűtlenség, sportszerűtlenség, sportszerűtlenség.

Tudniillik leszarom, hogy mi az eredmény egy meccsen – na jó, NEM – ha azt látom, hogy a csapat mindent megtett. Ki lehet kapni Lichtensteintől is 3-0 -ra, ha aznap épp azt adja a forma. Van ilyen. Tényleg.

De a magyar futball válogatott az elmúlt évtizedekben a nagy büdös semmire nézte le az ellenfeleit. És utálom a nagyképűséget, úgy az életben, ahogy a sportban is.

Tegnap a litvánok ellen olyat láttam, amit már nagyon régen hiányolok a magyar fociból (hokiban, kosárban, kézilabdában, vízilabdában, röplabdában, fel sem merülnek ilyen jellegű problémák).

Mérhetetlen alázatot. Akarást. Fegyelmezettséget.

Mert mi is történt? Jött egy szerény képességű csapat, és a mi most már egészen jól csengő játékosokkal teletűzdelt csapatunk úgy esett nekik, mintha a francia válogatottal játszanánk élet-halál harcot. Támadtunk. A játékosaink annyira akartak, hogy egymást zavarták, mert mindenki azonnal és mindenáron győzni akart.

Aztán nem jött a gól. De nem görcsöltünk be, hanem nyomtunk tovább türelemmel. Aztán végül sikerült betalálni. Hurrá! Nem álltunk vissza, nyomtunk tovább.

Aztán a második félidőben sem ment olyan jól játék, nem akart jönni a második gól, de nyomtuk tovább, látszott, hogy akarnak a fiúk. És a végén nagy nehezen, egy óriási bomba után meg is lett a második gól.

Könnyű győzelem volt egy gyenge ellenfél ellen? Egyáltalán nem. Van hová fejlődni? Nem is kérdés. De egy valami biztos, hogy a válogatottnak van egy elhivatott edzője, egy nagyon vagány, nagy tökös, nagyon higgadt, nagyon fiatal csapatkapitánya, és olyan kerete, ahol mindenki megtesz mindent, hogy csak egy percre is, de a pályára kerülhessen.

Ez csodálatos. Nagyon nagy élmény volt, végre sportolókat látni a magyar futball válogatottban! Köszönet Marco Rossinak, köszönet a csapatnak és egyáltalán nem utolsó sorban köszönet Szoboszlai Dominiknak!

Hajrá Magyarok!

Székely Sándor