Vannak dolgok, amelyek tekintetében a világ élvonalában vagyunk. Ilyen például, hogy Magyarország a földkerekség azon ritka helyeinek egyike, ahová rengeteg édesvíz befolyik, sőt, jön még erre egy kis eső is. Talán ebből fakadóan a magyar vízügyi szakembereknek – e bolygón szinte mindenütt – igen magasan van az ázsiója. Ehhez képest valóságos bravúr, ahogy Magyarország ‘szépen’ kiszárad.

A megváltozott klíma minden bizonnyal fontos tényezője hazánk vízháztartásának, a kiszáradási folyamatnak viszont a mi népünk az egyes számú éllovasa, immár bő kétszáz éve. Nem mintha már a római korban ne lett volna vízgazdálkodás a Kárpát-medencében, kiváltképp Pannóniában. A népvándorlás azonban sok mindenre pontot tett, így hát a természet visszaállította a maga rendjét, s hazánk területének közel felét vízjárta vidéknek mondhattuk az előző évezred első négyötödében, s főleg a laposabb részeken alakultak ki mozgó lápok, mocsarak. Aztán eljött az idő, amikor meguntuk a dunai árvizeket, a rónán át vágtató Tiszát, illetve a rendszeresen kiöntő Balatont, s hatalmas lendülettel az ország lecsapolásába kezdtünk. A projektnek két fő célja volt. Minél több, biztonságosan használható földterülethez jutni, illetve a mindenkori vízutánpótlási többletet mihamarabb kivezetni a nemzet lavórjából.

Ennek az bő két évszázados gyakorlatnak viszont egyetlen gyenge pontja volt, történetesen elképzelhetetlennek tekintettük, így hát nem is számoltunk azzal, vajon mi történik akkor, ha megcsappan a bejövő víz, illetve kevesebb lesz az itt lehulló csapadék, viszont simán kifolyik a meglévő készlet?

Márpedig sajnos bekövetkezett ez a korábban valószínűtlennek gondolt állapot, mi pedig bénultan állunk, s nem akarunk hinni a szemünknek. Immár évtizedek óta. Ahhoz, hogy mozdulni tudjunk, bizony a sok-sok éves reflexeinket kellene legyőznünk!

Ehhez bőven van tudásunk. Az emberi civilizációt, tehát a gyűjtögető, vadászó, halászó életformát meghaladó, és szervezetten termelő közösségek kialakulását a sumérokig vezetjük vissza, sőt, akár messzebb, 12 ezer évre nézvést is tártunk fel idevágó emlékeket. Egy szó, mint száz, a ma ismert civilizációnk bölcsője, a híres Mezopotámia, vagyis a Tigris és az Eufrátesz nevű folyók vidéke bizony úgy alakult ki és fejlődött, hogy az valójában egy száraz vidék volt, ám lakói felismerték, hogy akinek vize van, annak mindene van, akinek pedig nincs, annak semmije sincs.

Az 1-2 ezer évesnek gondolt magyarság a honfoglalással egyszersmind a letelepedett mezőgazdaság mellett tette le a voksát. Megismertük, sőt kihasználtuk a forgásos gazdálkodás minden előnyét, így mindig voltak friss és pihenőbe utalt legelőink egyaránt, évente máshol és máshol alakítottuk halastavakká a Tisza holtágait, alkalmaztunk vetésforgót, és rengeteg paraszti praktikára tettünk szert. A későbbi, nagyléptékű beavatkozásokra azonban csak gyenge hatású egyéni reflexiók születtek, s a grandiózus kárt előidéző magatartásunkat nem korrigáltuk grandiózus megoldásokkal. Például az öntözhetőség megteremtésével.

A fejünkben ugye az van, hogy akkor kell öntözni, amikor szárazság tör ránk. Ez félig igaz, de ha a talajvíz szintje mélyebbre húzódik, mint ameddig az adott növény gyökere lehatolni képes, akkor azt felülről hiába locsoljuk, hiszen csak nagyon sok vízzel lehet métereket átitatni. A felületi öntözést igazából a zöldségfélékre találták ki. Az erdők létéhez, a gabonafélék termesztéséhez leginkább a hozzáférhető talajvíz kell.

Az elfolyó talajvíz pótlása azonban bármikor időszerű, vagyis akkor kell locsolni, amikor bőségesen van felszíni vizünk. Az igazi persze az, ha például a Duna és a Tisza között jó sok, és jól zsilipelt csatornát húzunk, illetve alkalmas helyeken tározókat építünk. A kellő mennyiségű álló, vagy lassan mozgó felszíni víz nagyrészt gondoskodik a talajvíz kellő szintjének megtartásáról, így aztán gyakran még csak öntözni sem kell belőlük a táblákat, elég ha a kertészetek locsolnak.

Fenti példát csupán illusztrációként említem, hiszen a mérnökeink által ismert vízügyi megoldások tárháza sok ezer tételből áll. Tudásból tehát nincs hiány. Akaratból annál több. Tulajdonképpen igazi szégyen, hogy a közel két évtizedes uniós létünk által biztosított elképesztő mennyiségű pénzből lényegében nem futotta Magyarország egyes számú természeti problémájának rendezésére, s a Homokhátságon (a Duna és a Tisza között elterülő országrész Szolnok alatti hányadán) létrehoztuk hazánk első sivatagát, amin persze még úgy-ahogy van élet, de a külső körülményei már megfelelnek a tankönyvi sivatag definíciójának.

A megoldás azonban kézenfekvő. Törődni kell hazánk eme részével is. Ennyi. Az ISZOMM ezért teszi programjának legfelső polcaira a magyar vízháztartás rendbetételét.

Szanyi Tibor