Izgalmasnak ígérkezik az Ökopolisz Alapítvány által a Kossuth Klubba május 11-ére hirdetett előadás-trilógia, amely az akkumulátorgyártás hazai perspektíváiról, különösen a Debrecenbe tervezett kínai üzemről fog szólni. Az előadók nevei jól csengenek. Győrffy Dóra, Székely Tamás és Schmuck Erzsébet tényleg kiváló személyiségek, s immár sokadjára fejthetik ki a vonatkozó nézeteiket. Ha az adott estén nem tartana családi körben egy igen becses kötelességem, bizonyára mennék meghallgatni őket, akkor is, ha az előzetes szellemi étvágygerjesztő olyan összefüggésekre mutat rá, amelyeket a nevezett előadóktól már többször hallhattam, bár adjunk esélyt annak, hogy akár új információk is elhangozhatnak!

Amúgy igen, jómagam is véteknek tartom a kiváló termőföldeink lebetonozását, a rettenetes energiaigény importból történő kielégítését, a vízbázisaink kiszipolyozását, a külföldi munkaerő iderángatását, majd a késztermékek és a haszon kivitelét. Külön-külön is észbontó ennek a beruházásnak szinte minden eleme, de ami legfőképp zavar, az a gigantikus mérete.

Gigantikus, észbontó vétek. Igen. Nincs kétségem.

A szervezők és az előadók talán nem hagyják, hogy így legyen, s a józan észre apellálnak, bemutatva ennek a szörnyű projektnek megannyi részletét, és természetesen felteszik a költői kérdést, hogy ez kinek és miért jó, fennköltebben szólva mi ebben a nemzeti érdek? Talán válaszokat is adnak, de attól tartok, hogy nem fogják kimondani azt, amit pozícióiknál fogva akár tudhatnának is. Ezért vállalkozom erre az írásbeli hozzászólásra.

Az ügyben felbukkanó szakmai vitának azért van korlátozott értelme, mert rettenetesen kevés tudható a beruházásról, többnyire annyi, hogy nagy, és hogy olyan erőforrásokra épít, ami nekünk nincs. Egy-két adat persze ismerhető, ám ezek bizonytalan lábakon állnak, hiszen amint hivatalból elhangzana egy másik szám, máris rosszak a végkövetkeztetések. Legfőképp az alkalmazott technológia változhat, hiszen az eddig mondott lítiumos akkumulátorok már elavultnak mondhatók, bár a beruházás java része alighanem másféle megoldásokra is hangolható.

Azt azonban ne vitassuk el, hogy még a legkisebb vállalkozásnak is van hely-, energia- és munkaerő igénye, tehát minden beruházás elvileg elvesz valamit a természetből, s a külföldi munkaerő is sok szempontból kívánatos lehet. Például egy kínai cég minden bizonnyal kínai vezetőket is alkalmazni akar. Ha azt mondjuk, hogy ennek a projektek az értéke 3.000 milliárd forint körül van, akkor azt is kérdezzük meg, vajon 3.000 darab egymilliárdos vállalkozásnak nem lenne-e összességében hasonló erőforrásigénye?

Eddig a szép és naív gondolatmenet. Itt viszont másmilyen összevetéseknek van helye. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kínai óriásvállalat egy olyan projektjéhez keres az EU-n belül partnereket, amelyet Kínában ma már aligha engedélyeznének. Természetesen lehet hivatkozni ugyanennek a gyártónak a Németországban működő hasonló gyárára, csak hát az évekkel ezelőtt kapott engedélyt, amikor még viszonylag elfogadott volt a lítiumra jövőt alapozni, emellett a német üzem kábé tized akkora, mint a tervezett debreceni, ezen felül pedig a lakóövezetektől tisztes távolban épült meg. Szóval, hivatkozni lehet, csak éppen a sneciket nem szokás a cápákhoz mérni.

Nem kertelek. A kérdés az, hogy ki az a hülye, aki egy ilyen eszement projektnek teret ad? A kínaiaknak ezt a hülyét kellett felkutatniuk. És egyelőre sikerült nekik.

Persze ne gondoljuk, hogy a világ hülye beruházásai ingyen lennének. Egészen pontosan az elvileg hozzáértő kormányzati apparátusok – néhány fatális kivételtől eltekintve – nem hülyék, de meg vannak annyira fizetve, hogy a még jobban megfizetett főnökeik hülye utasításait is alátámasszák és végrehajtsák.

Itt lép be a kínai módi. Köztudomású, hogy a kínai üzleti kultúra “ajándék-bázisú”, azaz eleve létre sem jönnek azok a gazdasági kapcsolatok, amelyek szereplői ne adnának egymásnak igen komoly értékű ajándékokat. Ez a kínai üzleti világban a bizalom záloga. Persze nem csupán luxusórák és egyéb hasonlók lehetnek az ajándékok, hanem például díszes ezüst- és aranytárgyak, amelyekbe ‘mellesleg’ bele van gravírozva például egy olyan kód, amit más úton-módon megnevezett pénzintézeteknél jelszóként értelmeznek egy-egy vaskosabb bankszámlához való hozzáféréskor.

Nincs az ilyesmiben semmi új. Kína évszázadok óta a fenti technikákhoz mérhető megoldásokkal biztosítja a jelenlétét az afrikai kontinensen, amely hatalmas földrészhez köthető vagyon 40-50 százaléka sajnos máshol parkol. Esetünkben annyi az új, hogy immár nem a koldusszegény Kína csapolgatja a még szegényebb Afrikát, hanem a világ egyes számú termelőpotenciálja keres magának külföldi támaszpontokat, például Európában.

A kínai terjeszkedés modern neve One Belt One Road, ami annyit tesz, hogy “egy övezet, egy út”, konkrétan meg azt jelenti, hogy Kínával csak egyféleképpen lehet együttműködni, a szabályok pedig halál egyértelműek.

Aki valaha csak egy picit is látott közelebbről kínai nagyberuházásokat, az precízen tudja, hogy az adott projekt értékének 10 százaléka azoknak jár, akik elévülhetetlen érdemeket szereznek a megvalósításban. Ennek kétféle megoldása ismert. A legegyszerűbb a 10 százalékos felülárazás, a kicsit bonyolultabb pedig a 10 százalékos helyi állami támogatás. Mit ád Isten, a hozzávetőlegesen 3.000 milliárd forintos beruházáshoz a magyar állam 320 milliárd fortinttal járul hozzá, vissza nem térítendő módon. Mármint az állam felé nem kell visszatéríteni, de az állam képviseletében eljárókhoz való személyes kapcsolat kialakítására hivatott közvetítők (pl. ügyvédek) érdemeinek megtérítése természetesen más tészta.

Magyar esetben ez annyit tesz, hogy a magyar adófizetők pénzéből bizonyos magyar eljárók 320 milliárd forinttal lesznek gazdagabbak. Legyünk nagyvonalúak, s tételezzük fel, hogy akár száz kiváló ügynöke is lehet egy ilyen debreceni vállalkozásnak, ám akkor is fejenként és átlagban 3,2 milliárd forintot tehetnek zsebre a projekt sikerdíjaként. Ez nagyságrendileg egy-egy lottóötösnek felel meg, s a projekt ellenzői készüljenek arra, hogy a pár százezres havi jövedelmükből élve száz dúsgazdag, telitalálatos nyertessel kell elfogadtassák, hogy a lottó egy hülyeség.

Szanyi Tibor