2022. egy újabb év volt az ‘oviban’, ahol az EU továbbra is csüngött az amerikai ‘óvónénin’, s kíváncsi borzongással fordult a kínai, valamint az orosz mumus felé. Sajnos, nyugodtan tarthatunk attól, hogy 2023. sem lesz ennél sokkal épületesebb.

Az EU 1993-as születése óta már nem csupán egy gazdasági, hanem egyértelműen politikai projekt is. Jövő november 1-én lesz 20 éve, hogy jogi értelemben is európai unióról beszélhetünk, azonban a kiteljesedés ólomléptekkel halad. Ha valami 20 év alatt nem tudott felnőtt módon megszilárdulni, akkor bizony felmerül a hogyan tovább kérdése.

Természetesen hosszasan lehet sorolni az eredményeket, azonban mégis hiányérzetünk támadhat, hiszen a megfogalmazott céloktól még mindig meglehetősen távol vagyunk. A fő cél persze igen lazán lett megfogalmazva, hogy t.i. a minél szorosabb egység, ám ha úgy nézzük magunkat, vajon mennyire vagyunk egységesek, akkor azért hurráoptimizmusra kevés okunk van.

Ha valamiféle mutatót keresünk erre a kívánt egységre, akkor azt alighanem abban leljük meg, hogy az európai magatartások mit tükröznek jobban? Az európai szuverenitást, avagy az EU-ba tömörült országok nemzeti szuverenitását? A feladvány nehéz, hiszen mindenki úgy szeretne európai szuverenitást látni, hogy abban elsősorban nemzeti önmagát fedezze fel!

A magyar kormány egyik legfontosabb stratégiai feladata a nemzeti és az európai szuverenitás közti harmónia megteremtése kellene legyen.

A magyar érdekekre való hivatkozás roppant helyes gyakorlat, azonban nehéz bármit is úgy nemzeti érdekként felfogni, hogy az szöges ellentétbe kerüljön Európa érdekeivel.

Tipikusan ilyen az ukrajnai háború megítélése. Európának választania kellett, ami nem lehetett más, mint az agresszor kezének bénítása, s az oltalomra szoruló emberek segítése. Ebben a metszetben igenis félre kell tenni a számtalan üzleti megfontolást, és befogadni a menekülőket! Igen hitvány dolog a támadókkal való üzletelés, illetve a háború áldozatainak szimpla áteresztése, s valaki más vállára hagyni a terheket. Márpedig a magyar kormány úgy viselkedik, mintha egy Kijevre ledobott atombomba nem pusztítaná el fél Magyarországot is. Már ha nem az egészet. Európának azért kell a nyugati segítség élére állnia, mert ha mindent az USA-ra bízunk, akkor egy amerikai, rosszabb esetben egy orosz gyarmat lesz a szomszédunk. Ebben nagyon is megáll a magyar felelősség kérdése. Konkrétan az európai és a nemzeti szuverenitásunk ügye itt egybe esik. Ehhez mindenképpen fel kellene nőnünk!

Másik kulcsfontosságú kérdés a magyar nemzedékek léterejének megőrzése.

Sajnos az elmúlt évtizedek népességpolitikája, legfőképp az elmúlt tizenkét év gyakorlata egyértelmű kudarc, s Magyarország lakóinak lélekszáma drasztikusan csökkent. Legfőbb érték a szülőképes korosztályok itthon tartása lenne. Természetesen nem röghöz kötéssel, hanem világos és stabil ösztönzőkkel, tehát alkotmányba foglalt szülői és gyermekjogokkal. Tudomásul kell vennünk, hogy a népszaporulat felnőtteken, s a legkevésbé sem kiskorúsított állampolgárokon múlik! A nemzeti szuverenitáshoz ugyanis kevés az állam szuverenitása, a társadalom szuverén ereje is kell hozzá.

Ugyanennyire fontos az álló- és ütőképes gazdaságpolitika. A nyugati társadalmak felnövekedésének egyik kulcseleme azon a felismerésen alapult, hogy a dolgozókat méltó módon meg kell fizetni. A puszta kizsákmányolás pont oda vezet, ahol mi, magyarok most tartunk. Ez abban is testet ölt, hogy a fizetéseink tartós leszakadásban vannak az európai szintektől, az árak pedig hovatovább a legmagasabbak. Elvileg ez utóbbinak nem kéne megtörténnie, hiszen ha idehaza bárki drágítana, azt letörhetnék a szélesebb értelemben vett európai versenytársak. Ez viszont azért nem történik meg, mert hovatovább senki nem merészkedik a magyar földre, hiszen a napi szinten változó gazdasági szabályok a normális üzletembereket egyszerűen távol tartják tőlünk. Kivéve egyes multikat, akiknek viszont a kormány garantálja a pimaszul olcsó energiát és vizet, valamint a fillérekért alkalmazható munkásokat, akár távoli kontinensekről is. Mondanom se kell, hogy amikor külföldi multik idegen munkásokat gyötörnek Magyarországon, az egyenesen aláássa mindazt, amit szuverenitás alatt gondolunk.

Fizetésemelés nélkül a magyar gazdaság hamarosan kifekszik.

Sokan azonban aggódnak, hogy a hazai mikro-vállalkozások nem képesek komolyabb béreket kitermelni. Ez csak abban az esetben lehet igaz, ha a kormány nincs a segítségükre. Márpedig elvi éllel kellene kimondani, hogy a cégek profitja nem lehet magasabb a munkabéreknél kifizetett összegeknél. Így a tőkések eldönthetik, hogy vagy a dolgozóik zsebét, vagy az államkasszát hizlalják munkabér, illetve adó formájában. Be kell fejezni azt a gyakorlatot, hogy a cégek zöme gyerekmunkaként tekint a magyar munkaerőre!

Felnőtt módon illene rendet tartanunk a környezetünkben is. A széthajigált dolgaink, az egymásra nem figyelés olyan szintet öltött hazánkban, mintha egy halom gyereket magára hagynánk az ovi épületében, illetve annak kertjében. Meggyőződéssel állíthatjuk, hogy e téren többet tesz a jó szó, a sokszor megismételt iránymutatás, mint az otromba büntetések sora. Például hány ember tudja, hogy a saját lakókörzetében pontosan miként kell gyűjteni a szelektív hulladékot, avagy hova tudná elvinni a veszélyesnek tartott anyagokat? Százból ha egy.

Végezetül pedig említsük meg, hogy nem létezhet szuverén nemzet egy példamutatásra képes főváros nélkül!

Budapest folyamatos kiskorúsítása ölt testet abban, amikor a kormány pénzügyi zsarolással akarja megmondani, hogy például a Lánchídon ki közlekedhessen? Márpedig a kormánynak meg kellene állnia ott, hogy jó katonatiszt módjára kifizeti a felújítás költségeinek rá háruló részét! Ha pedig a városvezetés bolond ötletekkel áll elő az üzemeltetésre, akkor azt majd a budapestiek intézzék el, például a főpolgármester leváltásával! Egyébiránt a kormánynak arra kéne figyelnie, hogy a külvárosokban élő honfitársaink ne érezhessék magukat másodosztályú állampolgároknak!

Fenti gondolatok a baloldal alapvetéseit tükrözik. Végtére is mi lehetne fontosabb annál, hogy felnőttként kezelt magyar emberként jól éljünk! Úgy, hogy a lelkiismeretünk is tiszta maradhasson!

Szanyi Tibor