Az elmúlt 45 évben most látok először olyan futball válogatottat, amely úgy küzd, mint bármelyik másik sportágbéli magyar válogatott. Keményen, sportszerűen, szabályosan és extázisban. Ahogy az egy nemzeti csapattól elvárható, és ahogy azt megszokhattuk a kézilabdásainktól, a kosarasainktól, a hokisainktól, a vízilabdásainktól és gyakorlatilag az összes többi sportolónktól.

A többi válogatottnál ez alap, a focistáknál valamiért ez csodaszámba megy. Lehet más edzőknek kéne edzenie a focistáinkat. Nem tudom.

Ahhoz, hogy ez így legyen Szalai Ádám nélkülözhetetlen volt és fantasztikus az a teljesítmény amit a válogatottal művelt. Igen. Ő. És nem más. Rávilágított, hogy a foci az egy sport. És nem elkényeztetett kisgyerekek játszótere. Hogy a sportban erő nélkül szart sem ér a technika. Hogy küzdelem, harc, agresszió nélkül nincsenek győzelmek, csak alibizés. Ez Szalai Ádám adománya magyar futballnak (na meg jópár fantasztikus gól, gólpassz, stb)

Ezért is sajnálom nagyon, hogy az i-re a pontot nem tette fel. Sőt, majdnem lerombolta azt, amit az elmúlt években kínkeservesen összehozott.

Merthogy két meccsel a csoportkör vége előtt bejelentette, hogy visszavonul. Erre persze az egész magyar média és a közösségi oldalak futóbolond népe rácsúszott arra a tripre, hogy akkor búcsúzik a csapatkapitány brühühü – brühühü (34 éves kőgazdag, nagyon sikeres emberről beszélünk) mi lesz most? Jaj, jaj, Jaj!

Szerencsére a németek ellen odakint játszottunk, így kisebb is volt a nyomás, hősünk vezérletével egy csodálatos győzelemmel közel kerültünk a legjobb négybe való jutáshoz.

Majd jött itthon az olaszok elleni meccs. Szalait búcsúztatták. Emléklapot kapott. Tapsoltak neki. Transzparenst írtak neki. Elsírta magát Szalai a himnuszon, mert annyira meg volt hatva magától.

Kár. Mert a meccs még hátra van.

És az olaszok, sportemberhez méltóan leszarták, hogy volt egy csávó, aki éppen a saját szobrát szidolozza.

Jöttek és képesek voltak focizni. Futni. Támadásokat vezetni. A mi válogatottunk úgy csinált mint az elmúlt 45 év nagy részében sokszor. Kurvára csodálkozott, hogy az ellenfél nem adta meg a tiszteletet a Magyaroknak.

Rossi Mester – aki nélkül szintén nem lennénk ma ott ahol vagyunk – képes volt a könnyeitől vak CsK-t fent hagyni majdnem végig a pályán, pedig egy méterről sem bírta berúgni a labdát a kapuba.

Ki is kaptunk, sztornó final four, by-by csapatkapitány.

Apropó. A végén Szalai Ádám odament a keménymaghoz, és megköszönte, hogy addig abuzálták, míg férfi nem lett. Hát kár, hogy nem olyan férfit csináltak belőle, aki csak akkor sírja el magát, amikor élete legnagyobb lehetőségét megcsinálta, hanem előtte.

Szóval kár volt ezért a meccsért. Kár volt ezért a befejezésért. Csak remélni merem, hogy nem az egész munkásság lett lerombolva ezzel a félresikerült pár nappal, hanem csak az ÁDI búcsúját.

Hajra magyarok!