Pár nappal ezelőtt egy rövid, tényszerű híradásban számoltunk be Matolcsy György MNB elnök újabb felvetéseiről, amelyek vaskosan átalakítanák a nyugdíjrendszert.

Magyar törvény először 1929-ben rendelkezett nyugdíjakról, s külön tanulmányt érdemelnek az eltelt 93 év vitái, reformjai és sajátos hátraarcai. A fókuszban a legtöbbször a nyugdíjkiszámítás elvei és módszerei állnak. Ami viszont az adott nyugdíj megállapítása után valójában történik, az jobbára csak történelem. Emlékezzünk a kötelező magánnyugdíjpénztárak körüli ádáz vitákra és döntésekre, mígnem jött egy kormány, és közölte, hogy ‘einstand’, nincs tovább! Matolcsyék gondolatai is jó alkalmat nyitnak az ádáz vitákra, de hogy mi lesz egy-két évtized múlva, ahhoz még a Delphoi jósda is kevés.

A nyugdíjak reformja egyébként alattomosan folyamatos, minthogy a régebben megállapított összegek a közvetlenül érintettek halálával megszűnnek, s így a problémák egy része is. A valós kérdés tehát inkább az, hogy amikor egy fiatal belép az első munkahelyére, onnantól kezdve milyen perspektívái vannak, s ezek hogyan változnak. Mindezt azért jegyezzük meg, mert a nyugdíjak dolgában kevésbé a nyugdíjasok különböző szervezetei, még kevésbé a forint értékállóságáért felelős Magyar Nemzeti Bank az illetékes, hanem leginkább az alkotmányozó hatalom.

Magyarországon a nyugdíjhoz való jog – alkotmányos értelemben véve – 2011-ben megszűnt, ezért az erről szóló bármiféle értekezéseknek a hatalom és az alattvalók viszonylatában van jelentősége, vagyis hát értelme nincs. Egyelőre diktátumok lesznek, és kész!

Ennek ellenére vegyük sorra Matolcsyék fura javaslatait, amelyekről annyit érdemes elspoilerezni, hogy nem ördögtől valók, de rosszak.

A nyugdíjkorhatáron túli munkavállalás ösztönzése nem új keletű javaslat. A sok vita dacára a kormányok ezt a vitát trükkösen a korhatár emelésével szokták rendezni, egyébként pedig az igazságtalanságok terepének kapuja. Számos olyan szakma van ugyanis, amelyekben az emberek teste, vagy lelke szó szerint tönkremegy, s a korhatáron túli tevékenység erősen ellenjavalt. Emellett egyre több olyan terület mutatkozik, ahol az emberi tudás gyorsan kopik, pontosabban fejlődik, s a korábbi generációk egyre inkább versenyképtelenek az újakkal, tehát a tovább dolgozás felesleges gazdasági és generációs konfliktusokat gerjeszt.

Az öregségi nyugdíj eredeti értelme az időskori elszegényedés megakadályozása. Ennek fényében a korhatáron túli munkavállalás jutalmazása (és sajnos ezzel párhuzamosan a korhatár előtti nyugdíjba vonulás esetleges büntetése) erőteljesen ‘véleményes’, de leginkább igazságtalan. Sokkal egyszerűbb, ha adott kereteken belül az éveknek adunk egy világos, moduláló szerepet, de nem többet.

A nyugdíjkorhatárnak a várható élettartamhoz kötése sem friss javaslat, hiszen a gyakorlatban ez éppenhogy általános. Nagy kérdés viszont a várható élettartam kiszámítása, ami ugye kevésbé társadalmi, mint inkább statisztikai módszertani probléma, ezen felül pedig meglehetősen volatilis, hiszen a például a Covid-pandémia okán a várható élettartam inkább csökkent, de erre hivatkozva senki nem venné a bátorságot korhatár csökkentését bolygatni.

Matolcsyék javaslatai közül a leginkább életszerű, hogy felül kell vizsgálni a nyugdíjszámítás módját. Nem túl forradalmi ötlet, de ez van. Ez egyben a mindenkori nyugdíjasok legfőbb aggálya is, mivel erősen szelektív, s így a lehetséges igazságtalanságok melegágya. Bármiféle felülvizsgálat tehát akkor értelmes, ha annak következményei társadalmi igényeket elégítek ki. Márpedig ehhez elengedhetetlenül szükséges egy társadalmi konszenzus kialakítása a nyugdíjak funkcióit illetően.

Ugyanebbe a problémába botlunk a gyermekvállalás és a nyugdíjrendszer összekötésekor, ami az MNB javaslatainak egyik fontos mozzanata. Sajnos azonban a kérdést úgy is fel kell tegyük, vajon mit gondolhat egy a húszas-harmincas éveiben járó fiatal annak hallatán, hogy ha most egy-két gyermekkel többet produkál, akkor magasabb lesz a nyugdíja. Nos, attól tartok, hogy a hasát fogja a röhögéstől, hiszen több gyerekhez több aktuális jövedelemre, több szobára, több gyermekjóléti szolgáltatásra és még sok minden másra van szüksége, ám a nyugdíj alighanem a sor végén szerepel. Az viszont tragikomikus, hogy míg az Alaptörvény a gyermekek kötelességévé teszi a szülők eltartását, addig most Matolcsyék javaslata ennek ellenében hat. Ez utóbbi – önmagában – nem túl nagy baj, csak éppen rámutat az Orbán-kurzus koncepcióinak ellentmondásaira.

A jövő nyugdíjrendszere a jövő igényeire kell alapuljon, s kevésbé az adott életút elismerésére. Ha valaki a szociális igazságosságon túl kíván önmagáról gondoskodni, arra ott van megannyi üzleti ajánlat. Megjegyzendő, hogy a tőketulajdonosok egy jottányit sem érdekeltek a maguk nyugdíját illetően, hiszen számukra a vagyon életkortól függetlenül tejel. Ám az igazságosságossághoz hozzátartozik, hogy a tőkejövedelmeket is meg kell terhelni a szolidaritás sajátos kötelességével, vagyis a nyugdíjjárulék valamilyen formájával, más szavakkal szólva minden jövedelem egyformán vegye ki részét a nyugdíjrendszer finanszírozásából!

Az ISZOMM által javasolt legkisebb öregségi nyugdíj inkább megfontolandó Matolcsyék ötleteléseihez képest. Az előbbi arról szól, hogy valamelyest a méltányos létminimum összege fölé helyezi a minimálnyugdíjat, ezáltal szabva korlátot az időskori elszegényedés elé. Ha a mindenkori kormánynak kedve támad egyéb szociális minimumhoz, akkor például bevezethet energiateljesítményi jóváírást, táplálkozási jegyrendszereket (ilyenek a leggazdagabb országokban is léteznek), közlekedési könnyítéseket és amit csak akar, de ezeket semmiképpen sem a nyugdíj részeként, hanem általános jóléti intézkedésként.

A nap végén viszont sapka szükséges a rettenetesen magas, kivételes nyugdíjakra. Vitatható, bár a közmegegyezéshez legközelebb talán a nagyságrendi különbség áll, vagyis a legmagasabb állami nyugdíj a minimálnyugdíj legfeljebb tízszerese lehessen!

Matolcsyék tehát azért mennek a rossz irányba, mert az átláthatóság helyett egy szövevényes, tehát eleve igazságtalan utat választanak. Ez a kapitalizmus logikája, hogy t.i. a szélesebb rétegek ne értsék, vajon miért is kapnak ők kevesebbet a közösből. Az igazságosság azonban azt követeli, hogy mindenki legalább a saját nyugdíját értse!

– bankski –