Ne szépítsük a helyzetet! Egy újabb nagy háború bontakozik ki a világban, amelynek egyes részes felei már támadásba lendültek, s már szinte csak az a kérdés, hogy még ki mindenki és mikor száll bele az öldöklésbe? Látszólag népek csatái lobbannak fel, valójában pedig a globális kizsákmányolás rendszere rázkódik, milliók és milliók életét megkeserítve, sőt elvéve.

Hisztérikus félelmében az oligarchikus orosz vezetés elveszítette a türelmét, s kiszabadította a szellemet a palackból. Erre húzódik rá a közel-keleti robbanás, ám mindkét térségben a nyugati típusú világrend került támadás alá. Ez a rend azonban a keleti és déli nyersanyagok bármi áron való megszerzésére épült, ezenközben a Nyugat óhatatlanul felfegyverezte a potenciális ellenfeleit, akik most elérkezettnek látják a korszakot a bármiféle leszámolásra, a háborús megmérettetésre. Egyre távolabb kerülünk a tárgyalóasztaloktól, pedig oda kéne visszakeveredni.

Ami most zajlik vagy alakul, az viszont nem valamiféle leszelídített harcművészet, hanem egyre több fronton pusztító nyíltszíni öldöklés. A szenvedők fájdalmai valósak, miközben egyre inkább összemosódnak a támadók és az áldozatok csoportjai. Ördögi körbe kerülünk, s a képmutatás diadala az, amikor abban a hitben ringatózunk, hogy a saját népüket is túszként használó gazemberekkel emberi életekről lehet alkudozni. A történelem sajnos azt bizonyítja, hogy háborúban a halál a biztos, az életben maradás pedig a csoda.

A tévéképernyők elé húzott európai és amerikai fotelek világa a legkevésbé sem a harcterek valósága. A nyugati társadalmak jelenleg annyit éreznek a bőrükön, hogy drágább lett a fűtés, meg picit kevesebb jut jóféle rágcsálnivalóra és sörre. Több helyütt azt is tapasztaljuk, hogy a tűzfészkekből odamenekültek egy része a távolból is meg akarja vívni a hátra hagyott csatákat, éspedig ott, ahol éppen vannak, akár valósan, akár virtuálisan. Ettől Magyarország sem mentes.

A háború azonban akkor sem videojáték, de még csak Mónika-show sem, ha a távirányítóinkkal tetszőlegesen válogathatunk az élő egyenesben, avagy felvételről sugárzott öldöklések, pusztítások, tüntetések, avagy elemzéseknek, illetve háttérműsoroknak szánt agymosások között. Például a magyar média fekélyét láthatják a hazai nézők, amikor a képernyők előtt ülő, izraeli rokonaikért aggódó honfitársainknak olyanokkal osztatnak észt, akinek a rokonai most éppen – mások mellett – magyar gyökerű túszoknak akarják elvágni a torkát. Sajnálom, de ennek nincs és ne is legyen itt az ideje!

Ukrajnával és Izraellel szemben egyszerre történnek terrortámadások és háborús provokációk. Ami a háttérben zajlik, az a napnál világosabb szövetkezés, például amikor a Hamász emberei rendszeresen a moszkvai vezetéssel tárgyalnak, az pedig egyenesen tény, hogy a közel-keleti tűzfészekre Irán önti az olajat, illetve az olajon szerzett pénzt. Aki most szóval és tettel nem határolódik el a terroristáktól, legyen az ellenzéki képviselő vagy kormányzati tótumfaktum, az maga is a gyilkosok táborának dolgozik.

Jelenleg és rövid távon aligha lehetnek jó döntéseink. Háborúban nincsenek idilli döntések, mert minden döntés mögött halál és fájdalom lakozik. Bárhogy döntünk, annak a levét hosszabb távon kóstoljuk meg. Az viszont már most is jól sejthető, hogy a jövő ízei keserűek, avagy édesek lesznek-e?

Az bizonyosan nem jó döntés, ha bárkinek megkérdőjelezzük az önvédelemhez való jogát, avagy ennek gyakorlásában gyengítjük. Az arányosság dolgában pedig az újratámadási képességek leszerelése számít, jelentsen ez bármit is. A politikai kibiceknek pedig itt egy kérdés: Te kit választanál?

A magyar baloldali gondolkodás a lehető legnagyobb mértékben elhatárolódik a kormányzati külpolitika kétarcúságától, és legalább ennyire a hazai liberális-jobboldali ellenzék Amerika-barát mániáitól is. Kompromisszumokat csak az európai szövetségeseinkkel érdemes kötni. Az európai fejlődési irányokban ugyanis van annyi szociális töltet, amelyekért lehet és érdemes a piacgazdasági mechanizmusok egy részét akár hosszabb távon is elfogadni.

A magyar baloldal ugyanakkor megfontolásra ajánlja a tőke és a népek szabad áramlásának bizonyos fokú korlátozását, nem utolsó sorban az EU és az azon kívüli világ vonatkozásában. A magyar kormány a lehető legveszélyesebb játékot játssza, amikor százezrével hív be távoli vendégmunkásokat, illetve egy-két mesterkélt propagandaakció és folyamatos szájkarate árnyékában ugyanilyen mértékben enged be vagy tovább illegális bevándorlókat. Magyarország sajnos mindenféle értelemben vett átjáróház, ami sajátosan ronda bélyeget nyom a külvilág felé fordított arcunkra és a hazai viszonyainkra is.

A magyar baloldal épp a háborús vészhelyzetre való tekintettel követeli az Oroszországtól való energetikai függésünk drasztikus mérséklését. Ez a legkevésbé sem fizikai kérdés, ugyanis semmilyen ésszerű indok nem szól az agresszorokkal való üzletelés mellett, miközben elérhető és jól működtethető lenne az európai gazdasági (ezen belül energetikai) szolidaritás megannyi formája.

A magyar baloldal követeli a kínai tőkebeáramlás haladéktalan visszafogását, s egyben kinyilvánítja, hogy a kínai áruk és tőke behozatala legyen ésszerű arányban az oda történő magyar kivitellel. Kína még diktatórikus viszonyai közepette sem stabil ország, hiszen gazdasága veszedelmes demográfiai szakadék előtt áll, illetve a nemzeti össztermékének negyedét meghatározó ingatlanpiaca látványosan inog. Nagy ország, nagy puffanás lehet belőle. Tarkóra szorított pisztolynak felel meg ugyanakkor az az egyszerű megfigyelés, hogy a háború további eszkalációja esetén Kína a legkevésbé sem velünk, avagy a mi szövetségi rendszerünkkel akarna barátkozni.

A nagyhatalmakra szokták mondani, hogy nincsnek barátaik, csak szövetségeseik. Kizárásos alapon ez a kis országokra is igaz, bár valamelyest kevésbé, hiszen Közép-Európában a szomszédokkal nem árt barátságban lenni. A mi esetünkben végképp, ugyanis a szomszédainknál még szép számmal élnek magyarok. Háborús időkben a nemzetünknek rájuk is nagy szüksége van.