Feltételezhetően sokan emlékezhetnek a rendszerváltoztatás hajnalára, amikor a társadalom egy része abban hitben ringatta magát, hogy a magyar észjárással hamar behozzuk az osztrákok előnyét, hiszen csak vállalkozni kell, és jön a Kánaán.

Az fel sem merült, hogy a gazdasági vállalkozás valós tartalma és a magyar nyelvben általánosságban használt vállalkozói fogalom között micsoda éktelen szakadék tátong. A közvélemény a vállalkozót a mai napig egyféle gazdag maszeknak tekinti, akiről csak úgy csüng az arany, továbbá buszméretű autókkal rohangál. Pedig a valóság az, hogy a magyar vállalkozók, pontosabban az ide sorolt emberek elképesztő többsége leginkább szenved attól, amit csinál, és teljesen reménytelennek véli a “vállalkozásának” jövőjét.

Kezdetben a jószerivel semmihez nem értő, ám gyors észjárású, s főleg kistelepüléseken élő emberek sokasága bedőlt egy divatnak, s az általuk elérhető területeken biogiliszta tenyésztésbe fogtak, gondolván hogy ez a tutibuli, ők maguk pedig született vállalkozók. Egyes házaknál gyakran a plafonról is csüngött a féreg, majd jött szembe a valóság, és rengeteg naiv család ment tönkre.

Szóval, kiderült, hogy nem az a vállalkozás, amire mások rávesznek, hanem az, amikor ki-ki a saját vagyonát, akár a házát teszi fel egy-egy jónak gondolt saját ötletének kivitelezése céljából. A kapitalizmus törvényei szerint csak az minősíthető vállalkozásnak, amiben van kockázat, éspedig olyan, ami ésszel és hozzáértéssel felfogható, vállalható, elhárítható és kibírható.

Amikor viszont valaki olyan üzletbe vágja a fejszéjét, aminek a teljesülése szinte kizárólag a “vállalkozó” döntésein túli tényezőkön, például az állami szabályozáson múlik, akkor inkább lutriról kellene beszéljünk!

Márpedig a napelemes világ pont ilyen. Ennek az üzleti szegmensnek gyakorlatilag minden lényegi eleme állami “adottság”, ami olyan szeszélyesen tud változni, mint az időjárás, holott elvileg 20+ évre kitekintő ügyről van szó.

A konstrukció szándékolt lelke, hogy a gyenge jövedelmű emberek az ócska házaikra napelemeket rakathassanak fel, gyakorlatilag ingyen, azaz 100 százalékos állami támogatással, aztán évek át élvezhessék a kormány gondoskodásának gyümölcseit. Minthogy az ócska házakban lakó szegény emberekre általában nem az a jellemző, hogy bátran átlátnák az ilyen programok ágait és bogait, ezért aztán inkább a jobb minőségben épült házak tetején látjuk a fekete paneleket, az internet pedig telis tele van olyan hirdetésekkel, melynek szerint mindent bízzanak a hozzáértő és ajánlkozó kivitelezőkre, akik a pályázatok megírásától a teljes kivitelezésig megoldanak mindent, leginkább azt, hogy addig ügyeskednek a számokkal, amíg bárkiről kiderülhet, hogy vacak házban él és nyomorog, ám a bőkezű állam pont azt és úgy akarja dotálni, ahogy ezek a kivitelezők reklámozzák.

Ezek a bennfentes hiénák még szövetségbe is tömörültek Magyar Napelem Napkollektor Szövetség néven. Kétség kívül hozzáértőkről beszélhetünk, akik egy államilag biztosított “piacra” támaszkodva látták meg a maguk üzleti lehetőségét. A szövetségnek ennél fogva a legkevésbé sem az állítólagos kedvezményezettek a tagjai, hanem durván 300 szakvállalkozás, amelyek szóvivője most éppen azt találta mondani, hogy a belengetett új állami szabályozás fényében a lakossági napelemes beruházások soha nem fognak megtérülni.

Ilyenkor egy átlagos közgazdásznak a zsebében is kinyílhat a bicska. Miféle megtérülésről beszélhetünk akkor, amikor az adott beruházás 100 százalékát ingyen adja az állam? Ezzel az erővel azt is feszegethetnénk, hogy mikor térül meg a rendőrök szolgálati télikabátja?

Nos, ilyenkor jön szembe a valóságnak az a része, amikor kiderül, hogy ezek a “szakvállalkozások” a legkülönbözőbb kamu kalkulációkkal még egy halom egyébre is ráveszik a háztetőtulajdonotokat, akik elvileg rossz szigetelésű épületeken tartják ezeket a tetőket. Túlméretezések, kierőszakolt műszaki tartalmak, esetleg zavaros pénzügyi bonyolítók, avagy trükkös szerződések sokasága épül a 100 százalékos támogatási mesék köré, állandó felügyelettel, karbantartással és hasonlókkal fűszerezve, amelyek arra hivatottak, hogy a vonatkozó állami támogatást átszipkázzák a maguk térfelére. Most, amikor az állam az EU nyomásra felszámol egy hamis rendszert, akkor jön ez a zavaros, meg nem térülésről szóló jajveszékelés, holott ebben csak annyi a valós tartalom, hogy kevesebb lesz a potenciális lopnivaló.

A kapitalizmus szócsövei, legfőképp a liberális újságok keserűen és olyan címekkel tálalják a várható szabályozást, hogy az új rendszer bár igazságosabb lesz, de akkor is micsoda disznóság a szent megtérülést veszélyeknek kitenni.

Az említett igazságosságnak az a szikár tartalma, hogy megszűnnek az ún. szaldós elszámolások, pontosabban az eddigi, évenkénti mérlegvonást havi szinten kell megcsinálni. Ebben azt a trükk, hogy a napelemekkel felszerelt tetőtulajdonosok, a nyáron megtermelt többlet energiát eddig betáplálták a hálózatba, majd a sötét téli napokon kvázi visszavették, s csak a különbséget számolták el. Ha ezt mostantól havi szinten kell megcsinálni, akkor a tetőtulajdonosok nyaranta kaphatnak egy kis pénzt az áramszolgáltatóktól, majd télen a mindenkire vonatkozó tarifák alapján fizetnek a megtermeltnél több elfogyasztott áramért. A képletet tovább bonyolítja, hogy a szolgáltatók jószerivel csak ötödannyit adnak a házak tetején nyert áramért, mint ennyiért a házon belül elfogyasztottat adják.

A különbség oka, hogy valójában nem is a kilowattórákban mért áram a drága, hanem annak a fogyasztói pontokra való kiszállításának, illetve a termelési pontokról való elvitelének költségei magasak, amit összefoglalóan rendszerhasználati díjak nevezünk. Márpedig aki termel is és fogyaszt is áramot, és csak a különbözet után kell fizetnie, azaz a tőlük való elvitel, illetve az általuk használt ugyanannyi áram mozgatása számukra ingyenes, ám azt a többi fogyasztó nyakába varrják. A szaldó-elszámolás tehát attól igazságtalan, hogy akinek a háztetején napelem virít, az másik kárára élvezhet anyagi előnyöket.

Az igazságos az lenne, ha a lakosság által megtermelt áramot a szolgáltatók egyszerűen megvennék, a fogyasztottat pedig kiszámláznák. Ez esetben már inkább beszélhetnénk megtérülésről, bár igazából ekkor sem, hiszen az ingyen panelek felső határa korlátos, amiből egy ház bizonyosan nem tud önellátóvá válni, legfeljebb azt lehetne számolgatni, hogy ez az egész buli az államnak (!!!) mikor térül meg?

Kapitalista környezetben ez a téma egyszerű szociális parasztvakítás. Egy üzletszerűen kialakított napelem park ugyanakkor képes lehet a termelését pontosan alakítani, míg egy háztető a legritkábban déli fekvésű, márpedig bővel látunk északi síkokra telepített napelemeket is. A lakossági háztetőkre szerelt napelemek többségét sajnos a legkevésbé sem az optimális szögekben telepítik, így ezek hatékonysága is több, mint megkérdőjelezhető. Éppen ezért nem kéne csalfa blablákkal hitegetni a rossz házakban élő szegényeket, hanem számukra egy szociális áramtarifa bevezetés lényegesen korrektebb lenne, mint a nevükben kiöntött milliárdok fölötti ócska huzavona az állam és a hiénák között.

Bankski –