Kétségtelenül jobb lenne a világ, ha a nyugati neoliberális kapitalizmus-modell térnyerése egy kicsit (vagy nagyon) visszaszorulna, s helyét igazságosabb társadalmak töltenék be.

Abban viszont már kevésbé lehetünk biztosak, hogy a jelenleg mutatkozó alternatívák, amelyeket döntően a BRICS országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika, illetve ezek hasonszőrű szövetségesei) kínálnak, azok lényege mennyire általánosítható, azaz követhető, avagy követni lenne érdemes. Szóval, ha az USA által vezetett Nyugat súlya csökken, az önmagában kifejezetten kívánatos, de azért ne hunyjunk szemet a vetélytársak fekélyei felett!

Csupán néhány sztereotípia, amelyek sajnos létező jelenségekre épülnek: Brazília élen jár a természetpusztításban, Oroszországot momentán tömeggyilkos háborút viselő oligarchák irányítják, Indiában tombol a hindu nacionalizmus, Kína gazdasága az összeomlás szélén tántorog, Dél-Afrikában pedig a közszolgáltatások beborulása feszíti a kedélyeket. A Nyugatnak is vannak súlyos gondjai, de ezek eltörpülnek a globális Dél-nek mondott, feltörekvő országcsoport problémáihoz képest.

Ilyen körülmények között roppant kétes értékű a Nyugatot cinikusan lesajnálni, s ujjongva köszönteni a kihívókat.

Az ún. Délhez tartozó országok igazán közös felülete sajnos a terjedelmes korrupció. Tagadhatatlan, a kapitalizmus eleve az intézményesített lopásra épül, ám a nyugati változat mindaddig vonzónak mutatkozik, amíg az “Ön is lehet milliomos” szlogen látszólag demokratikus változata az uralkodó. Más a helyzet azonban akkor, ha a személyes gazdagodás lehetősége gyakorlatilag az adott hatalommal való privilegizált kapcsolatokra támaszkodik. Sajnos ennek jeleit Magyarországon is láthatjuk, miközben egyelőre a Nyugathoz sorolódunk.

Ez a kételkűség a magyarázata annak, hogy a magyar kormány gyakorta vall szerelmet a Dél iránt, ám ez kicsit sem valamiféle üzleti pragmatikusnak a terméke, hanem az orbáni modell megtámasztásának egyik eszköze. Erre a modellre jellemző, hogy a magyar miniszterelnök 13 év kormányzása után kénytelen volt megjegyezni, hogy jó lenne, ha a magyar bérek csökkenése megállna… Álszentségből jeles.

A BRICS országok élén azonban Kína áll, miközben elképesztően sötét fellegek gyülekeznek felette. Addig minden szépnek tűnt, amíg Kína a világ egyes számú árutermelőjévé nőtte ki magát, most viszont pusztító hatásúnak mutatkozik hogy pl. az USA-ba irányuló exportjuk kemény egyötödével csökkent az elmúlt egy esztendőben. Ugyancsak veszedelmes jelenség a kínai ingatlanfejlesztők termetes tartozása, ami a kínai GDP 16 százalékának felel meg. A borulás jelét mutatja, hogy a két legnagyobb kínai ingatlanfejlesztő jelenleg nem tudja visszafizetni a lejáró kötvényeit, ezért a “piac” joggal retteg a dominóhatástól. Ennél is súlyosabb viszont, hogy – garantált nyugdíjrendszer hiányában (értsd: egyre többen kapnak egyre kevesebb nyugdíjat) a foglalkoztatottak átlagos életkora a masszív öregedés jeleit mutatja, miközben a nagyszülői korba lépő dolgozók gyermekei és unokái egyszerűen nem találnak munkát. A demográfiai szakadékot csak tágítja a Covid-hatás, lévén Kína tartotta fenn a legtovább a különböző korlátozásokat, befagyasztásokat, azaz egy sor, korábban konzervált feszültség most egy lendülettel omlik rá erre a hatalmas országra.

A nagyhatalmak egyik tipikus betegsége, hogy a hazai, belső problémák levezetésére a külpolitikai szelepeket nyitják meg, amint ezt látjuk Oroszország Ukrajna ellen viselt háborújánál. Kína egyelőre csak kacérkodik az ilyesmivel. Azt ugyan teljes joggal mondja, hogy Tajvan eleve Kína része, hiszen ezt a szigetet semmilyen külső hatalom nem támadta meg, hanem “csak” leszakadt a kommunista hatalomátvétel idején, ugyankkor Vlagyivosztok és környéke egy tételesen elcsatolt országrész. Mindez azért érdemel említést, mert Kína jellemzően alvó óriásként viselkedett az elmúlt fél évszázadban, ám ha az érdekei úgy hozzák, akkor bőven van merre nyitnia a külpolitikai szelepeit.

A kínai demográfiai és gazdasági dráma azonban torkolhat olyan irányba is, hogy a munkalehetőség nélkül maradó fiatalokat befogadja a hadsereg, ami viszont olyan fenyegetést testesíthet meg a világ más országai felé, amely beláthatatlan reakciókat váltana ki.

Ha jót akarunk magunknak, akkor inkább szerényen csak kívánjunk jobbulást a nagybetegnek!

Bankski –