Számtalan politikai elemző gyakorta szórakoztatja olvasóit, hallgatóit, nézőit, miszerint az Európai Parlament egy magas habzású, de gyenge hatékonyságú intézmény, s gyakorlatilag semekkora befolyással nem rendelkezik az EU dolgaira. Ez egy hatalmas tévedés, ugyanis az EP korábban talán tűnhetett ilyennek, azonban ahogy az évek során erősödött a kompetenciáiban, mára lényegesen nagyobb hatalommal bír, mint a tagországok bármelyikének parlamentje.

Kétségtelen, az EU-n belüli döntéseket a tagországok kormányai hozzák, amikben az EP jó esetben társalkotó. Minthogy azonban ez a szerkezet úgy lett felállítva, hogy a tagországok akarhatnak éppenséggel bármit, ezzel az akarattal összefüggő javaslatokat viszont kizárólag az Európai Bizottság tehet, amely testületet pedig az Európai Parlament egyetlen hetyke szavazással bármikor meneszthet. Ennek a működési rendszernek az a gyakorlati következménye, hogy a Bizottság óvakodik olyan javaslatokat megfogalmazni, amik súlyosan kivernék az EP biztosítékait, sokkal inkább győzködi a kormányokat, hogy márpedig mindenkinek az lesz a jó, amit ő előterjeszt. Ebben van is igazság, hiszen az Európai Bizottság, úgyis mint a világ legerősebb és leginkább felkészült bürokráciája rendelkezik azzal a kapacitással, hogy gyakorlatilag mindent tudjon, ami a tagországokban történik, s ugyanilyen pontossággal tudja szondázni a különböző intézmények, így az EP hullámzó hangulatát is.

Márpedig az EP politikailag igen billenékeny intézmény. Ott ugyanis nincsenek se kormánypárti, sem ellenzéki pártok, ezáltal pártfegyelem se nagyon, s a képviselők legjobb esetben is csak az őket jelölő hazai pártjaiknak tartoznak elszámolással. Két ügyben viszont legfeljebb az Európai Bíróság tudja az EP-t felülbírálni, tehát az EP-választásokkal, illetve ugyancsak a maga működésével kapcsolatos szabályozás kérdéseiben.

Az EP rákfenéje ez utóbbival kezdődik. A Katargate-botrány ugyanis úgy megszaggatta ennek a 705 tagú testületnek a hírnevét, hogy azt a jelenlegi képviselők valószínűleg fel sem fogták. Sokan úgy vélekednek, hogy nincs itt semmi látnivaló, mert csupán a szocialisták korruptak, akik szerint pedig inkább csak a szóba került figuráik, tehát igazából nem vesznek tudomást a folyamatok súlyáról, hanem megpróbálnak mindent elintézni egy-két látványosank szánt intézkedéssel.

Az élet azonban produkál furcsaságokat. A Katargate-botrány kirobbanása óta ugyanis iszonyatosan felpörgött a parlamenti vagyon- és összeférhetetlenségi nyilatkozatok kiegészítésének divatja, bár főként a parlamenti alkalmazottak akarják ezáltal védeni magukat, míg a képviselők kicsit szolidabban. Ennél viszont érdekesebb, hogy az EP számtalan jogszabályt gesztorált az elmúlt években, amelyek a nemzeti adminisztrációkra érvényesek, például a közérdekű bejelentők védelmében, ezeket a rendelkezéseket saját magára mégsem terjesztette ki. Úgy tűnik, az EP-t az a felfogás hatja át, hogy korrupció csak máshol létezik. Ez viszont akár végzetes is lehet, politikailag mindenképp.

Pedig bőven lehetne tanulni a múltból. Az EP ugyan sikkasztás miatt beperelte egyik képviselőjét, a szélsőjobbos francia Marine Le Pen-t, ám a szintén szélsőjobbos magyar Kovács Bélát viszont nem, márpedig vele szemben az volt a magyar hatóságok vádja, hogy az EU ellen kémkedett. Ugyanígy se szeri se száma azon EP-képviselőknek, akikről nem csupán ordít, hanem még büszkék is rá, hogy ilyen-olyan országok bizalmasaiként járnak el Brüsszelben és máshol, legyen az az USA, Kína, Oroszország, vagy egyéb. A Katargate szereplői is éveken át – szavazatikkal alátámasztottan – hangoztathatták Katar és Marokkó fantasztikus érdemeit, ez senkit nem borított ki. Amikor viszont a belga rendőrség készpénzhalmokat talált az érintettek lakásaiban, akkor persze felforrósodott a hangulat.

Ne legyen kétségünk, az EP-ben elhangzó felszólalásokat elemezve egyes szervezetek alsó hangon 60 olyan képviselőt azonosítottak be, akik szóba jöhetnek bizonyos Európán kívüli országok kapcsán mutatkozó túlzott lelkesedéseik kapcsán. Nyilván mindenkit megillet az ártatlanság vélelme, de akár visszamenőleg is megér pár kérdést, hogy egy-egy adott képviselő és népes kísérete vajon miféle érdekek kapcsán jelentkezik be évente többször is például a Facebookon amerikai, kínai stb. látványosságok tetejéről integetve, hogy egyes fehér homokos, napsütötte tengerpartokat ne is említsünk?

Márpedig nyugodtan tarthatunk attól, hogy a jövőre esedékes EP-választásokon nem csupán az lesz a legfontosabb kérdés, vajon ki és milyen csoda-Európáról álmodozik, hanem az is, hogy az illető a nyilvánvaló becsületességén túl annak is látszik-e?

bankski –