A politológiai irodalomnak van egy olyan szeglete, amely tele van olyan írásokkal, amelyek „az állam foglyul ejtéséről” szólnak (state capture). Viszonylag új fogalomról van szó, amit eredendően a Világbank kezdett használni az ezredforduló környékén, de hamar közkeletűvé vált, mivel sok olyan eset adódott a földgolyón, amelyben egy csoport az adott törvényeket olyan irányba hajlította, addig csűrte-csavarta, míg gyakorlatilag maga alá gyűrte az adott államot.

Magyarország 2010 után vált tankönyvi esetté, sőt, ma már szinte első helyi említéseket kap, jóllehet az teszi hazánkat különösen izgivé, hogy itt az EU tagjaként és az EU finanszírozásában sikerült lebontani a néphatalmat, s mindent alárendelni a NER elnevezésű formációnak.

A magyar “state capture” azonban alighanem már 2007-ben elkezdődött a Lex MOL elnevezésű törvénnyel, amit az tett lehetővé, hogy Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök, és Orbán Viktor reménybeli miniszterelnök – se azelőtt, se azóta nem látott harmonikus duettként – előadta az “Éljen Hernádi és Csányi!” című operett-betétdalt. Hatalmas honfiúi szónoklataik után 99 százalékos parlamenti aránnyal fogadták el azt a törvényt, ami immár 75 százalékos tulajdonosi/szavazati arányhoz kötötte az említett két vállalat menedzsmentjének leválthatóságát, abban a ‘nagykoalíciós’ reményben, hogy így megakadályozható cégeik ún. ellenséges felvásárlása.

Most ne bolygassuk, mi is az az ellenséges felvásárlás, de akkor az volt a lényeg, hogy az osztrák OMV szeretett volna többségbe kerülni a MOL-ban, ami nyilvánvalóan azt is jelenthette volna, hogy pl. 50+ százalékos többségével akár a vezérkart is lecserélhetné. (Elvileg az OTP-nél is fennállhatott volna egyféle hasonló forgatókönyv, bár erre sehol nem látszott konkrét akarat.)

Márpedig Hernádi és Csányi urak nem tűrhették a potenciális leváltásuk kockázatát, így hát megbeszélték Gyurcsány és Orbán urakkal, hogy a ‘stratégiailag kiemelt nagyvállalati’ menedzsmentek leváltáshoz az addig elegendő 50+ százalékos mértéket törvényileg emeljék fel 75+ százalékra, és akkor minden rendben van/lesz.

Kérdezhetjük persze, hogy aki 50+ százalékot képes vásárolni a részvényekből, az miért ne lenne képes akár 75+ százalékot vásárolni? Nos, a válasz pimaszul egyszerű. Azért nem, mert mind a MOL, mind pedig az OTP 25 százaléknál nagyobb ún. saját részvénypakettel rendelkezett, azaz a cégeik maguk is bőségesen vásárolgattak a saját részvényeikből, kábé úgy, mint amikor a kígyó bekapja a saját farkát, s elkezdi nyelni saját magát. Minthogy az ilyesminek a kígyóknál sincs olyan megoldása, hogy lenyelik saját magukat, s ezáltal eltűnnek, ezért a cégek ilyetén lenyúlása ellen is voltak/vannak (EU-s) szabályok, amiket a MOL és az OTP úgy került ki, hogy a törvényi szintet (10 %) meghaladó saját részvényeiket – szó szerint – “kölcsönadták” bizalmi kezekbe.

Ezzel a Gyurcsány és Orbán urak által garantált bombabiztos törvényi háttérrel Hernádi és Csányi urak azt a helyzetet állították elő, hogy mások tulajdonát élethossziglan a saját uralmuk alá hajtották, ide értve az állami tulajdoni hányadot is. Megvalósult tehát az állam foglyul ejtése, azaz egy szűk csoport törvényt alkottatott a saját javára, egyben az államot is maga alá gyűrve.

Gyurcsány úrnak azonban kevés ideje maradt, hogy ezt a kiváló technikát tökélyre vigye, Orbán úr azonban 2010 óta immár 12 éve intenzíven műveli. Sokféle eszköz van a kezében, például az államosítás, majd kijelölt magántulajdonba adás, állami alapítványok létrehozása, majd minden jog átadása a kiválasztottaknak stb.

Amit tehát a Világbank “state capture”-nek nevezett, s amit “az állam foglyul ejtéseként” fordítottak magyarra, azt sokkal érthetőbb, ha nemes egyszerűséggel “molosításnak” nevezzük!

A molosítás mára olyan szintet ért el, hogy még rendkívüli helyzetekben is könnyedén képes uralni a pályát. Legutóbb elég volt, hogy a MOL felkérte a kormányt az üzemanyag “ársapka” kivezetésére, ami szinte azonnal eleget is tett neki, olyannyira, hogy még a látszatra sem ügyelve közös sajtótájékoztatón jelentették be. (Most képzeljük el, ha MZP és Soros közös sajtótájékoztatón említették volna az MMM-nek juttatott 3 milliárd forintot.)

A molosítást láthattuk a szerencsejátékoknál, a gázszolgáltatásban, az autópálya- és a hulladék-koncesszióknál, illetve pár ezer, kevésbé látványos esetben. Az eddigi leglátványosabb “cimbizés”, pontosabban molosítás azonban a Mátrai Erőmű esete volt, amikor Mészáros Lőrinc fillérekért vehette meg ezt a gigavállalatot, majd amikor kiderült, hogy nem akarja vállalni a megdrágult széndioxid-kvóták befizetését, akkor gyorsan kifosztotta a cég házipénztárát, majd a roncsot aranyáron visszaadta az államnak.

A MOL azonban most úgy döntött, hogy mivel az orosz olajból előállított termékeit ezentúl nem forgalmazhatja a magyar határokon kívül (értsd: az EU-szankciók alóli felmentést csak házi használatra kaptuk), pláne nem úgy, hogy az eladásainál akként vehesse figyelembe az olcsó orosz URAL olajat, mintha az a drágább Brent lenne, ezért hát erről az extraprofitjáról javarészt “lemondott” az állam javára. Szép gesztus, de azt azért ne felejtsük el, hogy az említett különbséget, vagyis nagy átlagban számolva minden egyes liter MOL által eladott benzin/gázolaj árának egyötödét Hernádi úr és társai vághatták zsebre. Több évtizeden át. Több milliárd dollár/euró stb. értékben. Hozzájuk képest Mészáros Lőrinc legfeljebb a templom egere lehet.

Ezért (is) kell az eddigi molosítást államosítással felváltani!

bankski –