A nagyvilágban talán a dollárnál, az eurónál, de még az olajnál is létezik egy keményebb valuta, éspedig a bizalom.

A bizalom valójában minden írott szónál, biztosítéknál többet ér. Gyakorlatilag a bizalom határozza meg a folyamatokat. Ha ez nincs, minden legfeljebb írott malaszt marad.

Nos, a magyar kormány igencsak híján van ennek a valutának, kiváltképp az EU dimenzióiban. Nem menti Orbánt, hogy Gyurcsány is profi hazudozó volt, hiszen a külvilág ennyire azért nem tesz különbséget a magyar viszonyok értékelésekor. Magyarország neve sajnos hosszabb ideje a megbízhatatlan hazudozókra engedi asszociálni a külföldi politikusokat, a sajtót, tehát a külső közvélekedést.

Hovatovább 20 éve nem túl felemelő dolog magyarnak lenni a határainkon túl. Minden udvariasság dacára a beszélgetőpartnereink szemében gyakran ott van a kétkedés, mert a magyar habitust gyakorta társítják a turpisságokkal, a megbízhatatlansággal.

Most, amikor az EU-támogatások lehívhatósága kapcsán záródik egy időablak, nem lehetünk túl optimisták. Konkrétan arról van szó, hogy ha az év végéig nem hoznak eredményt az EU-magyar tárgyalások a hazai korrupció és a jogállamisági deficit orvoslása tárgyában, akkor bizony 5,8 milliárd euró, vagyis 2.300 milliárd forintnyi támogatás ugrik. Ez a pénz jóval több, mint amennyit jelenleg a magyar kormány az összes létező megszorító intézkedéseitől egyáltalán remél.

Persze nagy kérdés, kinek hiányzik ez a pénz?

A magyar polgároknak csak közvetetten, hiszen ennek javát így is, úgy is lenyeli az orbáni oligarchia, legfeljebb egy-két újabb körforgalommal, sehová nem tekintő kilátóval, avagy minden támogatás dacára bedőlő haveri üzlettel lesz kevesebb. Ez nem feltétlenül rossz hír, az viszont már igen, hogy ez a polip az EU-pénzek hiányában a magyar adófizetőket fojtogatja.

A külvilág bizalmát azonban nem csak Orbánék viselt dolgai ássák alá, hanem a magyar lakosság hozzáállása is. Valahogy úgy néz ki a dolog, hogy a hazai többséget sajnos hidegen hagyja, ha a rezsim az európai adófizetők pénzét dézsmálja, legfeljebb akkor kezd morogni, ha közvetlenül a magyar zsebekből indul a pénzszivattyú szívócsöve.

Nos, az EU pont fordítva gondolja, s elsősorban az európai adófizetők pénzéért aggódik, bár a korrektség jegyében ebbe beleérti a magyarokat is. Az európai döntnökök szerint messze nem csak az ő kedvükért kéne idehaza tisztességesen viselkednünk, hanem ezt egyféle európai értékként kérik rajtunk számon.

Az igen kevés ellenérv, hogy az EU-ban egyébként is rengeteg baj van, tehát miért pont a magyar elit lopkodása csípi a brüsszeli szemeket?

Nos, azért, mert a jelenség közel 20 éve tart. Egyébként nem csak Magyarország van a vádlottak padján. Bulgária ‘dettó’, amely országot még nálunk is korruptabbnak tartják, ami annak fényében különösen tragikomikus, hogy abban az országban tavaly egyetlen egy korrupció-ellenes eljárás sem indult. Mégis, a bolgárok legalább képesek voltak egy épeszű felhasználási tervet benyújtani az EU-pénzek kapcsán. A magyar kormánynak erre sem futotta.

A bajokat jól mutatja, hogy Varga Judit, Navracsics Tibor és még számos más magyar kormányember újabb erőfeszítései felkenődtek a brüsszeli falakon: egyszerűen nem hiszik el a magyar szándékok komolyságát, őszinteségét, valódiságát. Humbugnak, manipulációnak, illetve paraszt- és prolivakításnak tartják a Budapestről küldött leveleket, nyilatkozatokat. Kiváltképp, hogy az átlátszó együgyűségű reparációs törvényeket is olyan címekkel nyújtották be a Magyar Országgyűlésnek, amelyekben kifejezetten az EU “kedvére” hivatkoznak. Tehát mintha a magunk kedvéért eszünkben sem lenne normálisan viselkedni….

Az EU sok minden igen, és sok minden nem. Például nem jutalmazó mennyország és nem is büntetőtábor. Minden hibája ellenére viszont egy valós értékközösség, mégha ezek az értékek elsősorban a kapitalizmus érdekeiből származnak is.

Azonban még ilyen körülmények között is lenne miért tisztességesnek lenni. Például azért, mert a szóban forgó EU-pénzeket elsősorban takarékossági, energetikai ésszerűsítési és modernizációs pántlikákkal látták el. Pont olyanokkal, amelyek segítenének oldani a mai rezsi-parát, hogy egy közelebbi vonatkozást említsünk.

Sajnos erősen tarthatunk attól, hogy – bizalom hiányában – a fentebb említett időablak magyar szempontból pozitív eredmény nélkül zárul. A kormány azonban messze nem aggódik annyira, mint mutatja, vagy gondolnánk. Az orbáni elit köszöni, jól van, legfeljebb ‘tisztán’ a hazai kasszákat fogja fosztogatni. A rezsim viszont egy – szerinte – ajándékot kaphat, nevezetesen tovább őrölheti a magyar lakosság EU iránti bizalmát.

Szanyi Tibor