Multhy

A nemesi (és egyházi) adómentesség évszázadokon át a nép rovására határozta meg a közteherviselési viszonyokat, mígnem Magyarországon az 1848-as törvényekkel eltörölték az uralkodó osztályok ilyetén kedvezményeit, amit azért – biztos, ami biztos – 1947-ben ismét és végképp eltörölt a törvényhozás. A nemesi családok jószerivel felszívódtak, avagy beilleszkedtek a polgári világba, amelynek új csillagait ma már a multinacionális cégek jelentik. A gigantikus cégek viszont magukra nézvést újraélesztették az adómentesség hagyományait. Ezek lényege, hogy bár fizetnek valamicske adót, de “kreatív” technikákkal azt is visszaszipkázzák.

A továbbra is privilegizált egyházak mellett tehát az új nemesség – a vármegyés-ispános stílusban szólva – a MULTHY lett.

Országonként természetesen változik az adónemek mértéke és jelentősége, ám a vállalati adóztatás az egyik legfontosabb eszköz a tőkevonzási erőfeszítések sorában. A magyar kormány ezt nevezi adóversenynek, abban a hitben, hogy minél kevesebb adót fizetnek a nagytőkések, annál szívesebben tanyáznak nálunk. Ez részben igaz, azonban tegyük hozzá, hogy az ilyen megoldás meglehetősen kőbaltásnak tűnik, hiszen más országok jóval magasabb adóterhek mellett is több tőkét képesek magukhoz édesgetni, például az infrastruktúra minősége, a szabályozás átláthatósága, vagy akár az oktatás fejlettsége révén. Mondanunk sem kell, ezen államok bevételei magasak, amiből aztán bőven képesek a szociális beruházásaikat finanszírozni. A vonzónak tűnő, roppant alacsony adók szépséghibája, hogy az ebben a mértékben beszedett pénz is csekély mennyiségű, ám leköti a csillagászati összegekbe kerülő infrastrukturális kapacitásokat és pokoli kemény környezeti kockázatokat jelent. A multhy-knak biztosított mesés adókedvezmények tehát inkább az adott ország szegénységi bizonyítványába, mintsem a dicsőségtáblájára valók.

A vállalati adóztatás magyar sávja nominálisan a 9 százalék, ami ugye a nemzetközi terminológiában eleve a 10 százalékos adóparadicsomi határpont alatt van. Effektíve azonban a nagyvállalatok tényleges társasági adófizetése még ennél is gyengébb, nagyjából a jelképes 1 százalék alatt van, sőt, akár negatív is lehet, amennyiben az indulás éveiben benyakalt állami támogatásokat is idevesszük.

A multhy-k adókedvezményeinek súlyosan pofátlan mivolta miatt hozzávetőlegesen 140 ország úgy határozott, hogy a legnagyobb cégekre globálisan bevezetnek egy minimális nyereségadót, konkrétan 15 %-ot, amit a cégeknek azokban az országokban kell befizetniük, ahol a mesés jövedelmük keletkezik. Az elképzelt rendszer eléggé bonyolult ahhoz, hogy nem nagyon lehet kijátszani, hiszen a világ 200 országából nem a leggyengébb, hanem a legerősebb 140 vezetné be, s mondjuk meglehetősen átlátszó adócsalásnak minősülne, ha egy nagy amerikai cég azt állítaná, hogy az USA-ban nem volt forgalma, s ezért mondjuk Brunei-ben adózik.

Az érdekesség azonban az, hogy nem csak a világ 140 leginkább tehetős országának kormányai, hanem maguk az érintett cégek is egyetértenek ezzel az adónemmel. Hogy akkor eleddig miért is nem fizettek? Nos, azért, mert a fejlett világ jogrendje szerint egy cég nem teheti meg a részvényesivel szemben, hogy ne használja ki a fellelhető összes adócsökkentési lehetőséget. Amennyiben ezek a lehetőségek szűkülnek, vagy megszűnnek, úgy elvileg sem lehet semmit sem vetni a menedzsmentek szemére. Ennyi.

A világ civilizáltnak mondott országai között viszont van egy, amely dölyfösen nem ért egyet ezzel a globális adóval, éspedig Magyarország. Meglehetősen viccesnek hat, hogy aki csak él és mozog a nagyvállalati világban, az mind rábólintott a vázolt kezdeményezésre, kivéve Orbán Viktort. Minthogy a tárgyalt 140 ország gazdasági teljesítményéhez képest a magyar GDP legfeljebb százezrelékekben mérhető, ezért a magyar dac aligha fog bármit is számítani a döntés meghozatalakor. Orbánék valójában persze nem is a nagyvilággal vitatkoznak, hanem csupán az EU tekintélyét gyengítik azzal, hogy ez a 27 tagországból álló blokk nem mondhatja ki az egyhangú támogatását, hanem csak a ‘maradék’ 26 tagállam egyenként. A jelképesnek szánt üzenet az, hogy a magyar kormány szemében az EU tulajdonképpen nem is létezik, csak az önálló tagországok vannak. Az így gyengített EU-t aztán persze lehet szidni, hogy jé, milyen gyenge!

Az említett 140 ország gazdasági-politikai vezetői számára az ilyen magatartás azonban olyan átlátszó, mint a hegyi patak vize. Kétségtelen, nem is foglalkoznak vele sokat, hiszen azt is tudják, hogy Orbán a végén mindig mindenre rábólint, csak hazai, azaz magyar fogyasztásra billegeti a farát, illetve csattogtatja a fogait. Jómagam nem tudok egyetlen olyan nagyléptékű nemzetközi gazdasági döntésről sem, amelyet Orbán valaha is és ténylegesen zátonyra futtatott volna.

Ami azonban a fentieknél is érdekesebb, az a multhy-k adókedvezményeinek védelmében előadott magyar érvelés. Formálisan az hangzott el, hogy a Covid pusztítása és Ukrajna tragédiája által megrendített globális viszonyok között nem szabad holmi adókkal terhelni a világgazdaság zászlóshajóit.

Na puff! Ez ugyanis homlokegyenest az ellenkezője annak, amit a kormány idehaza adott elő az “extraprofit-adó” néven bevezetett megszorító csomagjának indoklásakor. Itt az volt a fő érvelés, hogy minálunk a vállalatok fognak sokat fizetni, az emberek pedig szinte semmit.

Ez utóbbi látszólag balos érvelés, de tartalmilag a legkevésbé sem az. Marx és más baloldali gondolkodók számtalanszor rámutattak, hogy a tőkés vállalkozások önmagukban semmilyen értéket nem állítanak elő, vagyis a teherviselő képességük értelmezhetetlen. A hozzáadott érték ugyanis a dolgozók közbejöttével keletkezik, azaz ennek terhére történik a munkabérek, az adók és a profit kifizetése. Ebből azonban az is következik, hogy az adókat csak a bérek, illetve a profit terhére lehet növelni.

A bérek alacsonyan tartásában a kormányoknak komoly lehetőségeik vannak. Magyarországon például a minimálbér kormányzati szabályozása a legfontosabb eszköz, amely az elmúlt évtizedben sajnos lényegesen a gazdasági növekedés és az infláció együttes léptéke mögött maradt.

A profitok adóterhelése azonban igen enyhe, hiszen a már említett 9 százalékos nyereségadót követően keletkező osztalékok csupán egy 15 százalékos jövedelemadóval találkoznak, és kész! Ezt úgy is említhetjük, hogy a tőkések jövedelme, tehát az osztalék mentes a szolidaritási járulékoktól (TB, nyugdíj stb.), szemben a munkajövedelmekkel, amelyek szinte minden forintja járulékköteles.

Amennyiben tehát a kormány a vállalatok profitjára akarna több terhet rakni, akkor kézenfekvő lenne a 9 százalékos nyereségadó 15-re növelése, ami harmonikusan beilleszkedne a már említett globális minimumadó szintjébe. Ezt azonban a kormány elutasítja, ugyanakkor az ‘extraprofitadó’ hazugságával valójában egyes cégek forgalmát tekinti az plusz adók alapjának, amelyet aztán ezek a cégek minden különösebb nehézség nélkül beépítenek az áraikba, egyszersmind növelve az inflációt.

Magyarországon tehát az történik, hogy a mutlthy-k változatlanul adómentesek, a hazai árak magasan a nyugati árak fölé kerülnek, ezáltal a dolgozói terhelés, illetve elszegényedés pedig újabb lendületet kap. Mindezt baloldalinak láttatni, finoman szólva is prolivakítás.

Bankski