Az orosz-ukrán háborúnak egyelőre nincs különösebb neve, talán nem is lesz, mert mire a történelem feldolgozná, addigra vége is mindennek.

Igen, mindennek. A napi szintű vélekedések, a háború árnyékában ügyeskedők aljasságai, és a sok milliárdnyi kárvallott nyomora együttesen vezethet el a sokak által megénekelt világvégéhez.

Az egész egy etnikai hátterű vitából indult. Hogy t.i. jó, vagy nem jó orosznak lenni Ukrajnában? Ehhez a fő kérdéshez társult aztán megannyi ürügy. Hogy hol is van a NATO határa? Hogy Ukrajnában nácikat vezényelget a zsidó elnök. Hogy az oroszok Isten akaratát teljesítik.

Oroszország azonban szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. Egy gyors lerohanás helyett véres állóháború állt be. Az nyilvánvaló, hogy a hivatásos orosz hadsereg akármit képes lerombolni, egy jelentősebb terület elfoglalásra viszont már képtelen. Az orosz hadsereg akkor tudná megmutatni valódi erejét, ha deklaráltan háborúban lépne, s a besorozott állományt, illetve a tartalékosokat is mozgósítani lenne képes.

Hogy ez mire lenne elég, az persze egy hatalmas kérdőjel. Egy Oroszország elleni katonai támadás hiányában marad tehát a különleges katonai művelet elnevezés, és annak tényleges korlátai. Az orosz rezsim így erőnek erejével keresi az ürügyet a további eszkalációhoz, s nem véletlen, hogy a Nyugat ódzkodik olyan fegyvereket juttatni Ukrajnának, ami tényleges hivatkozás lehetne Oroszország megtámadását illetően.

Minden borzalmas pusztítás dacára az ukránok ellenállnak, az amerikaiak pedig elszántan ontják a fegyvereket a térségbe. Úgy tűnik, mind Zelenszkij, mind pedig Biden az utolsó szál ukrán katonáig ki akar tartani.

Putyin azonban nem esett kétségbe, hogy az eredeti terve füstbe szállt, s el kellett vonulnia Kijev alól. S ha már a Nyugat jól nekifeszült az Oroszország elleni embargóknak, Moszkva sem ötlethiányos a ellenreakciók terén. Kezdte azzal, hogy kirobbantott egy élelmezési világválságot, ami Afrika drámájának erejével vágja hátba Brüsszelt és Washingtont. Az embargók azonban általános nyersanyaghiányt is okoznak, s ma már biztosra vehető, hogy a Nyugat dollárban és euróban jóval több kárt fog szenvedni, mint amennyit egyáltalán az oroszoknak okozni lehetne. Egyre több és több termékféleség tűnik el a nyugati boltokból. Az hagyján, hogy Oroszországban nincs tovább Big Mac, Amerikában most éppen tamponhiány van, de a magyar boltok választéka sem a régi.

A világgazdasági válság azonban most még csupán kopogtat. Egyelőre annyit látunk, hogy ugyanazokért a termékekért sokkal többet fizetünk, avagy a szegényebbek csak feleannyit kapnak a pénzükért. Az infláció megöli a globálisan elért életszínvonalat, viszont irgalmatlan összegekhez juttatja a kormányokat és a velük egy súlycsoportban lévő tőkés konglomerátumokat. Igen, imperialista birodalmak előcsatározásait látjuk, más szavakkal szólva a kapitalizmus egy utolsó nagy rohamot indít tulajdonképpen a földkerekség összes népe ellen. A végén ott lesz egy élhetetlen környezetünk, tele valós és virtuális dollárral, euróval, jüannal, rubellel és megannyi hasonló káprázattal.

Ennek a nagy háborúnak azonban nem lehet nyertese, mert a Föld erőforrásai egyszerűen végzetesen kimerültek, bár maga bolygó évmilliárdokon át fog tovább keringeni a Nap körül, függetlenül attól, hogy van-e rajta élet, vagy nincs. Mit neki egy olyan pillanatnyi epizód, mint az emberiség pár ezer éves története!

Elkéstünk. Se szeri, se száma az ezt világossá tevő tényeknek, amiket megpróbálunk mindenféle optimista nyilatkozatokkal ellensúlyozni. Hiába. A rossz hírek exponenciálisan gyarapodnak, az idő pedig gyorsulva pereg.

Ehhez képest teljesen érdektelen, hogy például az EU milyen terveket fontolgat a ’normalitásba’ való visszatéréshez. Ugyanis nem lesz ilyen visszatérés. Szép dolog 12 év múlva leállni a belsőégésű motorokkal szerelt autók gyártásával, miközben mindenki világosan tudhatja, hogy képtelenség átállni a ma ismert elektromos járművekre. Egyszerűen fizikailag nincs ehhez elég akkumulátor-nyersanyag az egész földkerekségen. Ehhez a váltáshoz ki kellene találni valami nagyon új dolgot, mert a mai ismereteink szerint rohanunk egy zsákutcába.

Ott van aztán még a kérdés, hogy ha mégis lenne elég akkumulátorunk, azt a rengeteget mivel töltenénk fel? Sőt, már eleve a gyártásukhoz szükséges energia vajon honnan lesz? Szép dolog a megújuló energiákról álmodozni, amikor egy szélturbina első tíz éve alatt csak az előállításához felhasznált energiát termeli vissza. Nem pénzben, hanem joule-ban. A napelemeknél még rosszabb a helyzet. Az atom mérlege sem jó.

A cement, a tégla, az üveg, de még a csomagolásra használt alumínium is sokkal több energiát emészt fel, mint amennyit fűtésre, vagy hűtésre használunk. Az ipari eredetű szennyezéshez képest a lakossági hulladék alig 2 százaléknyi hányadot képvisel az emberi szemetelésből. Telis-tele vagyunk anomáliákkal, és minden anyag- és energiaegyenlegünk katasztrofális.

Ennek a gubancnak a megoldó-képlete csak az lehet, hogy a szó mindenféle értelmében legalább felére kell vegyük a fogyasztásunkat.

Egy valamirevaló elektromos autó súlya bő kétszerese a klasszikus gépkocsikhoz képest, s azért, hogy a magunk 50-100 kilós testünket vitessük, már nem egy tonnányi, hanem 2 tonnányi anyagot tartunk felesleges mozgásban. Minden hatékonyságjavulást is beszámítva ma egy tonnányi humán testtömeg hurcolása másfélszer annyi energiát emészt fel, mint 50 évvel ezelőtt. Még rosszabb a mai helyzetünk, ha száz, vagy kétszáz évet ugrunk vissza, és ahhoz hasonlítjuk.

Végigvehetjük a kőből és vályogból épült házak előállításának energiaigényét a mai acél-beton-üveg megoldásokhoz képest. Alsó hangon ezerszer több energia megy el négyzetméterenként.

Járjunk gyalog? Lakjunk kevésbé kényelmes otthonokban? Hordjunk kevesebb ruhát? Inkább javíttassuk a dolgainkat a cseréjük helyett? A válasz: igen. Mindenből vissza kell fogni magunkat. És igen, tekintsük kártékony hülyének azokat, akik télen kisgatyában sétálgatnak a hatalmas házaikban, de nyáron sötét öltönybe burkolózva ücsörögnek az irodáikban vagy a luxusjárgányaikban.

Korunk szocializmusa a takarékosságról szól. Arról, hogy a pazarló tárgyi luxust, vagy akár csak annak megkísértését hátra hagyva az életminőség más dimenzióiban keressük a jóllétet! Hogy ez így nem népszerű? Ma még nem. Ám a kapitalizmus okozta egyre sűrűbb pofonok és gyomrosok előbb-utóbb azzá teszik.

Igazából arról van szó, hogy miként töltsük el a hátra lévő kis időt. Egy rákos beteg is sok mindent bevállal pár évvel hosszabb életért. Ezzel kéne társadalmi méretekben megpróbálkozni!

Szanyi Tibor