Orbán Viktor – csakúgy mint az összes többi tagállami “első vezető” – rendszerint úgymond győzni jár Brüsszelbe. Az EU-ban több évtizede megszokott jelenség, hogy ha valami nem jól alakul, annak ‘Brüsszel’ az egyedüli felelőse, ám ha valami sikerül, az nyilván valamelyik nemzeti nagyfőnök dicsősége. Van, aki hangosan ekként viselkedik, s vannak, akik megelégszenek a jól végzett munka örömével. Kulturáltság kérdése az egész.

Pedig a szereposztás teljesen világos. A kormányfők megfogalmaznak egy adott akaratot, ennek megfelelően az Európai Bizottság javaslatokat, alternatívákat dolgoz ki, majd a tagországi vezetők döntenek. Ezek mindig elvi döntések, s a részletek kialakítása ismét a Bizottságra hárul.

Nos, a kormányfők márciusban úgy döntöttek, hogy széleskörű szankciók (embargó) alá veszik Oroszországot. Három hónap alatt, szép sorjában eddig öt kötegnyi szankció született, és most létrejött a hatodik, amely immár a stratégiailag oly érzékeny olajra is kiterjed (a gáz majd később). Ahogy az a tankönyvekben lenni szokott, az egymást követő szankciós csomagok egyre erőteljesebbek, azaz mindig húznak egyet a srófon.

Szögezzük le, a szankcióknak senki nem örül, hiszen annak negatív hatásai mindenkin csattannak!

A globális közjó szempontjából tulajdonképpen értelmetlenek. A szankciók sajátos lényege viszont az, hogy jobban fájjanak a megbüntetettnek, mint a büntetőnek. Előfordulhat persze a fordítottja is. Attól függ, mi a cél. Ahhoz mérik a vállalt áldozatot.

Az EU mostani szankcióinak több indoka van, azonban egyik sem olyan, amelyről bárki azt tételezné fel, hogy annak hatására az oroszok azonnal meggondolják magukat, és leszegett fejjel hazamennek Ukrajnából. Ez alól kivétel a magyar kormányoldali sajtó, amely fordítva ül fel a lóra, s egyfolytában az egyes európai szankciós intézkedések teljes értelmetlenségéről értekezik. Így közvetve Orbán Viktort is totál idiótának állítja be, hiszen a magyar miniszterelnök az eddigi összes (értsd: kb. ezer) tételt megszavazta.

Megismétlem: megszavazta. Megismétlem: mindet.

Az EU a mostani szankcióival annak akarja elejét venni, hogy az oroszok fegyverkezését finanszírozza azzal a napi 1 milliárd euróval, amit az energiahordozókért fizet. Képletesen szólva semmi kedve pénzt adni Putyinnak ahhoz, hogy abból kést vegyen, amit Európa, vagy mások hátába döf. Ettől persze az oroszok még szerezhetnek máshonnan pénzt stb., de alighanem mindannyian nyugodtabban alszunk, ha nem finanszírozunk gyilkosokat.

A szankciók további célja, hogy Oroszország egyre nehezebben legyen képes modern fegyvereket előállítani, főleg tömegesen. Kétségtelen, az orosz fegyverarzenál igen fejlett, de az a legfőbb problémájuk, hogy a legmodernebb eszközökből többnyire pár prototípust gyártanak, s ott a vége. Annyi már most is látszik, hogy kezdenek kifogyni az átlagos tudású haditechnikából, s immár a régebbi eszközöket is bevetik. Ha a legmodernebb irányba mozdulnának, akkor azzal a saját védelmi képességeiket ásnák alá, mert egyszerűen elfogy a csekély készletük. (Ugyanez a probléma a nyugati oldalon is jelentkezik, bár jóval kisebb mértékben.)

A fenti jelenségnek néha egészen tragikomikus vonzatai vannak. Például az orosz katonáknak ki van adva, hogy a viszonylag épnek látszó háztartási elektronikus eszközöket, pontosabban bármilyen programozható cuccot hadizsákmányként juttassák a hátországba a bennük lévő elektronikus áramkörök, szebb nevükön “chip”-ek miatt.

Ennek a mostani háborúnak az első tanulsága tehát az, hogy a hagyományos eszközökkel igen kevésre lehet jutni. Az atomfegyverek bevetése viszont szinte teljesen valószínűtlen, mert azt még a kisiskolások is tudják, hogy azokkal végképp nem lehet semmit nyerni, a földkerekség teljes pusztulásán kívül, már amennyiben az akárkinek is nyereség lenne. Az EU ezt a tanulságot kívánja kimaxolni azáltal, hogy hovatovább az ég-világon mindent korlátoz, ami az oroszoknak jól jöhetne.

Az EU az olajembargót azonban nem most találta ki, hanem már a háború legelején megfogalmazta azzal, hogy mihamarabb képes legyen a mielőbbi leválásra. Tett is érte sokat, ezért teheti meg most a leválást. Ne feledjük azonban, hogy ez egy elhatározott út második állomása. Kezdődött a szénembargóval. Megtörtént Most az olaj van terítéken. Történik. Hamarosan viszont jön a gázleválás is…

Orbán Viktor most a hatalmas győzelméről beszél, ami valójában egy kompromisszum. Az EU többi tagországa ugyanis már eredendően megajánlotta, hogy a vezetékes olaj esetleg lehet kivétel az embargó alól. Minthogy azonban a többi ‘szárazföldi’ ország nem kívánt élni ezzel a lehetőséggel, ezért a magyar kormány meggyőzése maradt az egyedüli feladat. Orbánnak teljesen felesleges volt vétóval fenyegetőznie, hiszen amiben most maradtak, az eleve benne volt a pakliban. Ehhez képest valóban pluszt hozott volna, ha az átálláshoz még pénzt is kapott volna, de ez elmaradt. Egy fillért sem sikerült kisajtolnia a többiekből. Viszont belement abba, hogy a közei jövőben mégis leválunk az orosz olajról. Hogy mikor és miként, arról még lesznek tárgyalások, de az alapkérdésben sikerült az EU egységét megvédeni a magyar kormányfőtől.

Amúgy nehéz elképzelni olyan csatát, amiben Orbán nyer, az EU többi 26 tagországa pedig veszít. Ha Orbán tudna nyerni a szövetséges nemzetek kárára, abban Magyarország lenne a biztos vesztes. Amint most sem lehet nyugodt a lelkünk, mert ha a kapott haladékról azt gondoljuk, hogy az örökké tart, és nem kezdjük meg az orosz olajról való gyors leválást, akkor meglehet, hogy az oroszok, netán az ukránok előbb fogják megteremteni a keleti beszerzési forrásoktól való függetlenségünket, mint azt jelenleg gondolnánk.

• bankski •