Talán sokak számára emlékezetes, amikor a méltán híres Chernobyl című filmsorozatban a meglehetősen tudatlan, ámde teljhatalommal felruházott szovjet miniszterelnök-helyettes nekilátott a vészhelyzet elhárítása irányításának, így elsődlegesen azt tudakolta, hogy miként működik egy atomerőmű? A mellé kirendelt tudós igyekezett a lehető legegyszerűbben elmagyarázni, hogy t.i. amikor a maghasadás során keletkező hőt szép folyamatosan és egyenletesen elvonják, akkor a rendszer sima működése hosszú időn át képes fennmaradni, s az emberek dolga csupán ennek az egyensúlynak a biztosítása. Amennyiben persze valami, vagy valaki ezt az egyensúlyt megbontja, akkor minden megbillen, s az óriási erők egymást erősítve eredményezik a katasztrófák sorozatát.

A történet miniszterelnök-helyettese percek alatt felfogta a lényeget, s közölte a tudóssal, hogy most már érti, miként működik egy atomerőmű.

Nos, a kapitalizmus is hasonló, csak ennek a lényege éppenhogy az egyensúlytalanság. Gondoljunk bele! Ha minden focista tökéletesen játszana, akkor nem születhetne gól, hiszen a kapus mindent kivédene. A gól születésének előfeltétele valakinek a hibája! Ugyanez van az üzletben. Ha minden gazdasági szereplő tökéletesen tenné a dolgát, akkor a vevők megnyerése végett és a hasznuk rovására rendre egymás alá kellene licitáljanak az árban, egészen a feltétlenül szükséges költségeik megtérüléséig, s így tehát nem keletkezhetne profitjuk.

Márpedig profit keletkezik, éspedig azért, mert a tőketulajdonosok sem tökéletesek, tehát hibákat követnek el, aminek okán a kevesebbet hibázók nagyobb haszonnal képesek eladni a termékeiket. Ezt nevezzük versenynek, ami viszont nem korlátlan, hiszen megannyi oknál fogva az állam szabályoz, korlátoz, dirigál, ami aztán újabb tökéletlenségekhez vezet. Ha a folyamatos szabályozás valamiért megszakad, vagy valami külső oknál fogva (például járvány, természeti katasztrófa, netán háború) nagyon elbillen, akkor a “capitaly’ elszabadul, majd összedől. Ez utóbbit pedig válságnak nevezzük. Ekkor az állam új egyensúlyokat rendel el, amivel egy új ciklus indul, egészen a következő válságig.

Már a kapitalizmus hőskorában Marx tökéletesen felismerte, sőt, le is írta a rendszer eme sajátosságait. Más szavakkal szólva lebuktatta a kapitalizmus hiányosságait, amire a tőkések válasza a marxizmus könyörtelen üldözése és önmaguk polírozása volt, ami mára annyira sikeres lett, hogy a kapitalisták versenyében eltaposott dolgozók egyenesen megszerették az őket eltaposókat, avagy marxi fogalommal élve a kizsákmányolóikat. (A Lenin által vizionált proletárforradalom viszont arról szól, hogy a melósok mégsem szeretik meg az uraikat, sőt, inkább elkergetik őket.)

Marx azonban további összefüggéseket is meglátott. Az állam ugyanis nem csupán egy ‘elfogadható’ haszonszintre szabályozza a folyamatokat (jelenleg ez ökölszabályszerűen a befektetett tőke 5-15 százaléka között hullámzik, térben és időben elég változatosan), hanem bizonyos esetekben előállít, avagy csak tűr kiugró helyzeteket, vagyis egyesek előjogokat (például monopóliumokat) szerezhetnek, s ezáltal többlet-haszonra, idegen szóval extra profitra tesznek szert. Nos, amiről napjaink hírei szólnak, hát ez lenne az a bizonyos ‘extraprofit’, amelynek létét egyesek állítják, mások tagadják, mikor-hogy, ám Orbán most erre hivatkozva szorít egy hatalmasat a nadrágszíjon.

A baloldali gazdasági értelmezés szerint extraprofit nagyon is van, sőt! Konkrétan például Mészáros Lőrinc minden fillérnyi (pontosabban sok-sok milliárd forintnyi) jövedelme tisztán extraprofit, hiszen üzletei kizárólag az állam által biztosított előjogokra épülnek, s úgymond normál, tehát viszonylag szabadversenyes viszonyok között “hősünk” gyorsan éhen halna. Tisztább körülmények esetén viszont a MOL főnökei éppenséggel nem halnának éhen, de nagy valószínűséggel elbuknák a versenyt, amit jól jelez az a hiszti, miszerint elképesztő ráfordításokat igényelne, ha a nyugati értelemben vett piacon kéne helyt állniuk.

Hosszú a sora a lehetséges példáknak, de az a lényeg, hogy a jobbára csak összetákolt magyar gazdasági szerkezet egyre kevésbé életképes a nemzetközi környezetben, s a talpon maradását szinte kizárólag az európai segélyforrások segítik. Minthogy ezek egyre inkább elmaradnak, így a mankó költségeit a kormány most az ország egészének a nyakába vágja, azt hazudván, hogy az extraprofitot vonja el azoktól, akiknél ilyen keletkezik.

Kis részben ez akár igaz is lehet. A MOL fokozott megfejése például helyes lépés, hiszen ott nem is extraprofit van, hanem egyenesen pofátlan rablás, aminek igazi haszonélvezői sajnos kevésbé a cég maga, sokkal inkább a vezetői, akiknek a hazánktól jó távolra kiparkolt vagyona sokszorosa lehet a látszólag leggazdagabbnak tekintett magyarokéhoz képest.

És itt meg is áll a sor, ugyanis az összes többi mostani orbáni intézkedésnek semmi köze nincs semmiféle extraprofithoz, vagy ha mégis lenne, akkor az az igazi kérdés, vajon ezeknek a mesés hasznoknak a keletkezését eddig, értsd: hosszú éveken át miért is tűrte az állam, illetve hogy ezek a pénzek hová tűntek a hazai terepről?

Az ún. kiskereskedelmi adó, a bankköltségek, avagy a repjegyenkénti sarc viszont mind-mind egyértelműen forgalmi adók, és semmilyen összefüggésben nincsenek sem a sima, sem pedig az extraprofittal.

Frivol módon az alacsonyan tartott üzemanyagár pedig egyenesen következhetne a MOL kivételes üzleti helyzetéből, tehát a fenntartásához semmiféle külön állami bevételre nem lenne szükség, inkább az a disznóság, hogy a mesés, alsó hangon 100 százalékos „nyeremény” eleddig alig néhány ember zsebébe vándorolt…

Egyes lelkes kapitalizmus-mentegetők, kiváltképp a magát baloldalinak tettető, valójában ultraliberális ‘hivatásos’ ellenzék azt ordítja, hogy a választási kampányban kiköltekező állam most kívánja visszalapátolni a pénzt a költségvetésbe, holott valójában arról van szó, hogy az korábban ‘elfelejtette’ rendesen megadóztatni a cégtulajdonosok végső jövedelmét, vagyis az osztalékokat, amelyek létre sem jöhettek volna egy normális hazai bérszínvonal esetén.

Egy velejéig elrontott nagytőkés gazdaságpolitikát azonban csak szociális igénnyel lehetne helyreállítani. A kormány ezt meg sem próbálja, hanem a kapitalizmus könyörtelen csúcsra járatását választja. Sajnos máskor is volt már ilyen.

Orbán Viktor Bokros Lajosa tehát most éppen a debütáló Nagy Márton, aki azonban inkább hasonlít a Chernobyl miniszterelnök-helyetteséhez, azzal a különbséggel, hogy a magyar miniszternek egyelőre senki nem magyarázta el, miként működik a gazdaság nevű atomerőmű.

bankski