Spoiler: nincs.

Pontosabban biztos van, csak a gazdaságtörténelem hírnökei egyelőre még nem számoltak be ilyesmiről.

Az embargók történelme ugyanis a legtöbbször azt jegyzi, hogy a meghirdetők inkább lettek a károk elszenvedői, mint maguk a megfenyítettek. Az embargók szerelmesei persze sok olyan példával tudnak szolgálni, amikor bizonyos sikereket értek el, azonban ezt a versenyt bőven nyerik azok, akik az embargók értelmetlenségét mutató eseteket sorolják.

Az embargók hatására ugyanis még soha senki nem feküdt két vállra, megadva magát az elrendelőknek. A vonatkozó népek esete sajnos más. Ők nagyon is tudnak szenvedni.

Észak-Korea meglehetősen régóta és és szinte teljeskörű embargó-sorozatok szorításában él, már amennyiben az ottani helyzetet úgymond életnek lehet nevezni. Éhség és elnyomás tekintetében kevés ország illeti rosszabb állapotokkal a népét, mint az észak-koreai diktátor-család, mégis valódi atomhatalomként lépnek fel, ami – ugye – kicsit sem tréfa.

Kuba hat évtizede küszködik az amerikai embargó-politika hatásaival, s bár a nép ott is keményen nyomorog, fura mód a világ talán leginkább előremutató fenntartható mezőgazdaságát izzadták ki magukból.

A Krím nyolc évvel ezelőtti megszállását követően a fejlett Nyugat jelzésértékű embargót hirdetett az oroszokkal szemben, akik meglehetős humorérzékkel gyorsan válasz-embargó alá vették az EU addigi élelmiszer-szállításait, s láss csodát, Oroszországban soha nem volt fejlődésnek indult az élelmiszeripar. Nem is alap nélkül, hiszen még a múlt század 80-as éveinek elején az USA rendelt el gabonaszállítási embargót a Szovjetunióba, aminek következtében mára az oroszok világ legnagyobb gabona-exportőrei közé emelkedtek.

Az oroszok által Ukrajna ellen indított totális agresszió kapcsán meghirdetett, és egyre kiterjedtebb embargók tényleges eredménye még a jövő zenéje. Lehet, hogy ez lesz a történelem első sikeres ilyen akciója, ám az is, hogy mégsem. A Nyugat sajnos nem egységes, avagy hát egyelőre nem egységes. Jól látható huzavonák előzik meg a kiutalandó pofonokat, illetve a világpiaci bizonytalanságok által az egekbe szökő energiaárak folytán az oroszok még soha nem kerestek annyit az eladott energiahordozóikkal, mint az ukrán háború elszabadulása óta. Ömlik hozzájuk a dollár és az euró, amit Nyugaton egyelőre nem nagyon, de máshol alighanem elég jól el tudnak költeni.

Az embargók legnagyobb ellensége ugyanis a kijátszás, akár közvetlenül, akár mások trükkös közbejöttével. Az orosz légiközlekedésben fontos szerepet betöltő amerikai és európai gyártmányú repülőgépeknek már rég potyogniuk kellene az égből, hiszen elvágták az alkatrész utánpótlásukat. Hogy ezek a repülők zavartalanul közlekednek, az arra utal, hogy valahogyan mégis beszerzik a szükséges alkatrészeket. Ugyanez vonatkozik az orosz fővárost ellepő luxusautókra és még sok minden másra. A McDonald’s szendvicsinek átmeneti hiánya viszont aligha fogja megdönteni Putyin uralmát, bár igen vicces lenne, ha mégis.

Az elkövetkező napok egyik nagy kérdése lesz az orosz olajra (no, most még nem a földgázra) esetleg kivetendő európai embargó. Az USA már könnyedén túl van ezen, hiszen lényegében eddig sem vásárolt orosz olajat. Az európai országok sorában Németország hősiesen ellenállt az orosz olajszállítások leállításának, de most már az ő egyetértésük is megszületett. A német szélárnyékban eddig ügyesen dacoló Orbánnak ezzel tehát fel van adva a lecke. Ha megvétózza az európai szándékot, akkor végérvényesen rásütik a Putyin-pincsi bélyegzőt, ha pedig részesévé válik, akkor azzal keményen alávág a rezsicsökkentésnek, de úgy általában is a magyar gazdaságnak.

Okos megoldások azonban létezhetnek. Az ugyanis legitim érv, hogy eddig közvetlen egyenesben és csövön jön az orosz olaj a legnagyobb magyar feldolgozóba Százhalombattára, amihez képest a tengeri kikötőkből való vasúti szállítás igen költséges művelet, ráadásul előtte igen vaskos summát kell áldozni a finomító átalakítására is. Ha tehát a többletköltségek jelentős részét az EU átvállalja, akkor minden sokkal simább. Az is lehet megoldás, hogy az embargót átnevezik árplafonnak, azaz csupán az extraprofittól fosztják meg az oroszokat, és aztán még ott van a fokozatos bevezetés eszköze is.

Ha Orbán eddigi műveleteit nézzük, akkor az orosz olaj esetében a magyar kormány álláspontja valószínűleg igazodni fog a többségi akarathoz, de úgy, hogy valójában mégse. Az EU-nak és az USA-nak most sokat megér az egységes fellépés, főleg hogy kemény nyomást is tudnak gyakorolni, például a szankciók esetleges kiterjesztésével mondjuk a MOL-ra, avagy a NER-primadonnák számláinak esetleges befagyasztásával. Ebbe azonban néhány kiskapu is belefér…

Zelenszkíj ukrán elnök ugyanakkor igen jól használja dramaturgiai ismereteit, tapasztalatait. A korábbi kérő-könyörgő karakterből újabban a rendezői szerepkörbe váltott, s olyan javaslatokat ereszt meg, amelyekről előzetes füleseket kaphatott. Ilyen a szankciók kiterjesztésének ötlete azokra is, akik nem elég lendületesen állnak be a sorba. A nyugati vezetők hovatovább úgy járnak Kijevbe, mint korábban a katolikus uralkodók Rómába pápai audienciára. Ilyen helyzetben a döntetlenre játszás ígéri a lehető legtöbbet.

Az olajembargó tehát nagy valószínűséggel meglesz, de azzal a hátsó szándékkal, hogy túl sokba azért ne kerüljön! A magas energiaárak ugyanis az oroszoknak kifejezetten jót tesznek, a Nyugat valahogy kibírja, de Kínának (és másoknak) egyenesen a poklot jelentik. Ha világon a legnagyobb úr az üzlet, akkor reménykedjünk, hogy a Macron, francia elnök által is említett szimbolikus nap, május 9-e, a Győzelem Napja lehet a háború egyféle befejezésének sajátos határideje. Addig ‘de facto’ már úgysem lépne életbe semmilyen olajembargó, s az oroszok is eljuthatnak egy olyan állapotig, amikor a céljaikat elértnek nyilváníthatják, azaz a fiaskójukat kihozhatják egy döntetlenre, s a Nyugat is felmutathatja a maga dicsőségtábláját.

Igen nagy kár, hogy ezenközben Ukrajnát egy modern Karthágóvá rombolták.

Szanyi Tibor