Ahogy távolodunk április 3-tól, lassan minden médiafelület már kellő mennyiségű elemzésnek adott teret az események értékelése sorában. Nem kívánom folytatni ezt a sort, hiszen az orbitális meglepetés valójában mégse igazi meglepetés. A többség várakozása ugyanis értelemszerűen középre célzott, vagyis a kormány szerényebb maradására tippelt, miközben a Fidesz negyedik 2/3-át nagyjából ugyanannyian jövendölték, mint az ellenzék győzelmét. Nos, az történt, hogy a realitásokon belül épp a jobbszélen állt meg a rulettgolyó. Ennyi.

A közvéleménykutatók állítólag benézték. Kétlem. Sajnos világjelenség, hogy a kiélezettnek tűnő politikai csatákban az előrejelzés, és a végeredmény nem találkozik. Ennek legfőbb oka, hogy a hangulati mérések csak pillanatnyi állapotokat rögzítenek, s igen keveset mondanak a távolabbi, sőt, akár a közelebbi jövőről, amit egy-egy hír, vagy esemény igen erősen képes befolyásolni. Márpedig a választás hasonlóan pillanatfelvétel, amint maguk a mérések is. A legközelebbi vasárnapon egészen biztosan más eredmény adódna, mint a lezajlott választások napján. Ezen a problémán csak az igen elmélyült, hosszadalmas kutatási kérdéssorok tudnának segíteni, amelyekre viszont a hazai szereplők nagy részének (pártok, média stb.) egyszerűen nincs pénzük.

A kormánynak viszont korlátlan pénz áll rendelkezésére. Ez azt pont, amikor emlékeztetni kell az külföldi megfigyelők legvilágosabb megállapítására, hogy t.i. a választás a legkevésbé sem egyenlő feltételek mellett zajlott. Ha akarom, akkor ez csalás, ha nem, akkor pedig simán csak visszaélés a közpénzekkel. Ha ugyanis a kormány mér valamit közpénzen, akkor annak az eredménye is közkincs kellene legyen.

Nem sokkal az április 3-a előtti írásaimban halkan figyelmeztettem, hogy a miniszterelnök, vagy akár Lázár János szokatlanul magabiztos nyilatkozatai aligha a felelőtlen vakmerőségüknek köszönhetők, sokkal inkább nagyon sok oldalról megerősített mérések lehetnek a kezeikben. És lám, tutira mentek.

Természetesen a közvéleménykutatók sem ártatlanok. Gyakorlatilag egyetlen olyan cég sincs köztük, amely ne lenne oldalfüggő. Márcsak az üzleti megbízások forrásai miatt sem. Kicsit eltérnek az adataik, azonban a fő irányokat tekintve erre, vagy arra szurkolgatnak, s ez látszik is rajtuk, meg a kimutatásaikon is. No, nem feltétlenül az adatokon, hanem az értelmezéseiken. “Ezen az oldalon” talán a legreálisabb képeket a Medián szokta rajzolni, szinte mindig jól időzítve, ám egyúttal valamelyest az akaratot is formálva. Nem véletlen, hogy a Fidesz jelentős győzelmét előrevetítő legutolsó Medián-mérés mentén Hann Endrének a szokásosnál több kommentárt kellett fűznie a számaihoz, amit ő ravaszul úgy fogalmazott meg, hogy a rossz hírek esetleg erősebb mozgósításra ösztökélhetik az ellenzéket.

A meglepetés tehát azért nem meglepetés, mert a kormányoldal “nyugodt ereje”, vagy “stratégiai nyugalma” árulkodó kellett volna legyen, főleg, hogy az ellenzék győzelmét valójában az ég adta világon senki nem vetítette előre, mindössze nem zárták ki. Maximum annyiban voltak eltérések, hogy mennyire nem zárták ki.

“A méltatlanok diadala az alkalmatlanok felett.”

Így összegeztem a friss eredményt. A Fidesz tényleg lop, csal, hazudik, de legfőképp egy kemény szociális válságot ‘üzemeltet, s ez önmagában is szégyen. Az ellenzék alkalmatlanságát pedig MZP kiválasztása, majd kampánya fémjelezte.

MZP akár kedves és szórakoztató figura lehet sokak szemében, azonban legfeljebb egy kelekótya alternatívát kínált Orbán Viktor (lassan Vikibá’) helyett. Ahol a legmarkánsabb különbséget mutathatta volna, az pont a szociális válság ellenszereinek felvonultatása lehetett volna, márpedig e téren még annyi empátiát sem jelzett a választók felé, mint a Fidesz. Márpedig az emberek nyilván örülnek MZP hét gyerekének, egyesek a bigott vallásosságát is jó néven veszik (bár engem inkább ezerrel taszít), azonban a mindennapi megélhetés szintéjén ezek semmit nem mondanak a választópolgároknak, midőn a szavazatukról döntenek.

Sokan a szomszédban zajló borzalmas háborúhoz való viszonyt látják a választást végül eldöntő kulcskérdésnek. Orbán alighanem e téren is jobban informált lehetett, ami szintén hatalmas előnynek bizonyult.

Jómagam elég sokat tevékenykedtem a nemzetközi közegben, hogy valamelyest értsem annak diplomáciai nyelvét. Egyes azon lamentálnak, vajon Orbán (és egy sor más vezető) értesülhetett-e előre Putyin háborús tervéről? Erősen azt vélem, hogy direkt módon nem, de közvetetten világos üzeneteket kaphatott. Például, ha a februári találkozójukon esetleg Putyin úgy fogalmazott neki, hogy “bármi is történjen a közeli jövőben, mindenkit az Oroszországgal kapcsolatos hozzáállása mértékében fogok kezelni”, az önmagában csak egy üres mondat, a háború fényében viszont igen egyértelmű útmutatás. Ez tehát egy lehetséges magyarázata Orbán hozzáállásának, aminek lényege, hogy olyan távol tartsa magát a fizikai és politikai csatározásoktól, amennyire csak lehet. Megjegyzem, azok a vezetők (Macron, Erdogan), akik sűrűn konzultálnak Putyinnal, minden tekintetben lényegesen óvatosabbak, mint akik nélkülözik a hasonló beszélgetések “dallamát”.

Röviden: “ha van orosz gáz, akkor talpon maradunk, ha nincs, akkor a magyar gazdaság bedől”.

Orbán ennyit kötött az orrunkra. (Az ellenzéki pártoknak talán többet is, amikor a márciusi brüsszeli csúcs előtt találkozott velük.) Kérdés: ebben a helyzetben ki a felelős, illetve a felelőtlen politikus? A távolságtartó, avagy a kardcsörtető? Mindez persze nem menti Orbánt attól, hogy képes a nyugati szövetségeseivel kardhegyig menően vitatkozni, az orosz vonalon viszont rendkívül együttműködő. Pedig a holdudvara mindkét irányból hatalmas összegeket szakít. Azt gondolom, kell itt legyen még valami, ami erre az aránytalanságra magyarázatul szolgál, de azt talán majd az idő adja meg.

Nos, MZP az abszolúte felkészületlen, improvizáló politikust alakította, amikor gyanútlanul a NATO mindenkori döntése alá rendelte a kívánatos magyar magatartást. Orbán viszont a szuverenitást választotta. Ha ez a kérdés valóban döntő volt a választás szempontból, akkor ez bizony kapitális öngól az ellenzék részéről. Az már csak a hab a tortán, ahogy erre a Fidesz-propaganda rá is játszott, hogy t.i. a kormány békét, az ellenzék pedig háborút akar. Hazugság ugyan, de a ziccert könyörtelenül kihasználták.

Csak a történelmi hűség kedvéért jegyzem meg, hogy az ISZOMM álláspontja a kezdetektől fogva roppant egyszerű volt: békét most! Nyilván egy kis párt vékonyka hangja nem szól az égig, de ha már az ellenzéki összefogás pár témát (pl. minimálbér, lakhatás) átemelt tőlünk, akár ez esetben is megtehette volna.

A másik fontos, és szerintem a választások kimenetele szempontjából az előzőnél is fontosabb tényező a Jobbik szerepe volt.

A demokratikus pártok világában immár évszázados közhely, hogy nácikkal soha, semmit, legfeljebb lenyomni őket a föld alá. Kemény tapasztalat, hogy azon pártok, különösen a balosabb hajlamúak, amelyek összebútoroznak a nácikkal, azoknak végük van, s csupán jobb esetben a náciknak is. Nos, félig-meddig ez történt Magyarországon.

Öt hazai párt úgy találta (a teljesen haszontalan Heller Ágnes javaslatára), hogy a gonosz Orbán legyűrésére akár az ördöggel, jelen esetben a Jobbikkal is össze kell fogni.

Ha ismerték volna Marx álláspontját, amit állítólag még ‘anno’ Kossuthtal ismertetett, hogy t.i. csak abban az esetben szabad az ördöggel összefogni (a Habsburgok ellen), ha biztosak vagyunk abban, hogy utána az ördögöt is le tudjuk győzni, akkor nyilván nem bonyolódtak volna bele ebbe a fura, csoportos házasságba.

Persze, a matek nagy úr, s ha a jobbikos szavazatok is kellenek Orbán legyőzéséhez, akkor gyerünk, hajrá! – mondták. Ehhez képest az történt, hogy a jobbikos szavazóknak csupán egy szerény hányada hullott Gyurcsány & Co. ölébe, a többiek inkább menedéket kerestek a MI Hazánknál, illetve nagyobb részben átmigráltak a Fidesz táborába. Ez pont arra az eredményre lett elég, ami született: a Fidesz integrált egy halom szélsőjobbos szavazót, továbbá lett egy újabb náci frakció a magyar “Reichstagban”, az ellenzék pedig úgy ráfázott a sompolygásra, mint a sicc, azaz csúnyán bebukta azt a matekot, amit Orbán megnyert. Most nézegethetik a semmivé enyésző Jakab haláltusáját, de ez kevés vigasz.

Ismét csak a történelmi hűség kedvéért említem, hogy megannyi próbálkozása után az ISZOMM azért ugrott el az összefogásba tömörültektől, mert azok jobbnak látták a nácikkal való szeretkezést, mint a balos törekvések befogadását.

Sajnos az a benyomásom, hogy a magát előszeretettel baloldalinak neveztető liberális összefogás (SZDSZ 2.0) jobban irtózik a tényleges baloldaliságtól, mint Orbántól, s még a szűkülő befolyását is simán kockára teszi a nácikkal való lepaktálás oltárán. Ész nélkül tolják az összefogás-maszlagot, aminek egyedüli céljaként az orbántalanítást jelölik meg. A nép viszont nem számít. Csak a hatalom, annak is a zsírosbödön része érdekli őket. Ez utóbbi annyira, hogy ha kapnak rendes apanázst párttámogatás néven, akkor számukra a hatalom sem annyira fontos.

A derék Mérő László is betört orral jött vissza vidékről, ahová életében – kvázi – először tette ki a lábát. Megállapította, hogy a szavazókörökben nyoma sincs a legendás csalásoknak, továbbá a vidéki emberek egyáltalán nem buták, még csak alulinformáltak sem, egyszerűen bizalmatlanok az ellenzéki politikusokkal szemben, minthogy alig-alig ismerik őket, s amit mondanak, az pedig igen távol áll a magyar vidék valós életétől.

Szóval, nem csak az a szégyen, hogy 12 év szociális leépülés dacára a nép soha nem látott arányban szavazott a megnyomorítóira, hanem főként az, hogy az ellenzéki politizálás 12 éve szinte nulla választ ad a társadalom feszítő problémáira. Alighanem azért, mert a megnyomorítás folyamata már Orbán előtt is zajlott, s az ezzel kapcsolatos szembenézés makacsul elmaradt. Úgy gondolom, hogy a liberális ellenzék számára akkor nyílhatna meg bármilyen esély, ha kevésbé Orbánhoz, sokkal inkább korábbi önmagukhoz képest fogalmaznának meg vonzó jövőképet.

A tényleges jövő azonban más irányba halad. Jóllehet egyedül az ISZOMM mondta és mondja, hogy rosszabbul élünk, mint élhetnénk, a valóság azonban sajnos könnyen úgy alakulhat, hogy most még sokkal jobban élünk, mint ahogyan élni fogunk.

A piaci logika szerint ugyanis az orosz és ukrán gabonaexport kiesése elképesztő árakat fog produkálni a teljes élelmiszerláncban, amit a magyar fogyasztók jóval nehezebben tudnak elviselni, mint nyugat-európai polgártársaik, s még az sem kizárt, hogy a már most mutatkozó afrikai éhínség hazánkat is megérinti.

Ehhez képest az ellenzéknek most az az egyik nagy ál-dilemmája, hogy beüljön-e a parlamentbe (amúgy simán be fog ülni), s esze ágban sincs akárcsak egyetlen szociális kérdést napirendre hozni. Kíváncsi vagyok, mikor fordulnak rá a félbehagyott pedagógus-sztrájk ügyére, ám meglehet, hogy az ellenzéki honanyák és honatyák egyszerűen belenyugszanak Orbán válaszába, ami szerint járna a béremelés, csak nem jut. Szintén tűkön ülve várom, vajon mikor lesz újra terítéken a minimálbér ügye, avagy az ellenzék itt is belenyugszik-e a legutóbbi emelésbe? Hab a tortán, hogy lakhatási kérdések ugyancsak mikor kerülnek majd ismét szóba?

Tehát az ellenzéki menetrendet a következőképp képzelem el:

• Amennyi sarat csak lehet, rákennek MZP-re.
• A balhé maradékát elvitetik Jakab Péterrel.
• Lemondás helyett beülés lesz a parlamenti székekbe.
• Elketyerésznek a frakcióik megalakításával.
• Kiosztogatják a nekik jutó tanácsadói stb. posztokat.
• Századszor is megfogalmazzák ugyanazokat a neoliberális tételeiket, amelyeket időtlen idők óta harsognak.

Mindezekről a liberális sajtó halál komoly tudósításokat fog adni, megspékelve a szokásos szakértőinek a szokásos gondolataival, amiket majd a szokásos módon alátámasztanak a szokásos közvéleménykutatóik. Business, as usual…

Mindössze két felelős lesz: a régi, jól bevált O1G, aki mellé most lélekben beköltözik MZP1F.

A szégyen napját tehát a szégyen napjai követik, egészen addig, amíg az utcákon fel nem virrad a dicsőség napja. Antall József klasszikus intelmét akár valóra is válhatja a nép, azaz “tetszettek volna forradalmat csinálni”….

sz@nyi

A Szócikk a dolgozók, a dolgozni akarók, illetve az életüket már kidolgozók szava. Újságot lehet szerelemből is írni, de amíg a pofánk egyre nagyobb, a zsemlénk egyre kisebb! Kérjük, hogy támogasd a SZÓCIKK működését az alábbi számlaszámon: MagNet Bank: 16200106-11517878 IBAN: HU88 1620 0106 1151 7878 0000 0000 Posztjaink kommentálhatók a Facebookon, várunk Facebook-csoportunkba is. Ám te is írhatsz, te is szólhatsz képpel és hanggal, amit viszont mi olvasunk, hallunk, nézünk, sőt, akár közreadunk. Leveled várjuk az info@szocikk.hu címen.