Napjaink véres valósága a címben jelzett fogalmak körül forog. Sokan elmélkednek manapság a háború igazságtalanságairól, vagy a béke igazságairól, avagy fordítva, valójában pedig legfeljebb az egyes kérdések, illetve ezek részletei mentén lehetne arról beszélni, vajon kinek is van igaza, ha egyáltalán, de legfőképp konkrétan miben?

Az biztos, hogy olyan igazság nincs, amelynek civil polgárok az áldozatai, elszenvedői.

Ám ugyanez megállhat a szankciók esetében is, hiszen Putyin éppúgy fog kaviárt kanalazni a hajókázásai során, amint Kim Dzsogun ugyancsak nagyokat hörpölget kiváló francia konyakjaiból a mitikus lovaglásai után.

A kényszer persze nagy úr. Egy regnáló királyt csak a népén keresztül lehet büntetni, bár a kiéheztetés kétségtelenül humánusabbnak tűnhet a nyílt vérengzéshez képest.

Jelenleg egy erőfelmérést láthatunk, amely azt puhatolja, vajon Oroszország képes-e olyan csapást mérni például Kijevre, vagy máshová, amely gyorsan és jobb belátásra bírja azokat, akik ellen harcol. A jelek szerint ennek egyre kisebb a valószínűsége, jóllehet az előfeltételezés mégis az, hogy igen, Putyin hadserege borzalmas pusztításokra van kalibrálva.

Hogyan fékezzük hát meg az őrjöngő fenevadat, amely lényegében a maga jogosnak vélt terrénumáért tombol?

A Nyugat ezúttal az orosz medve kifárasztására játszik, aminek egyik eszköze az odadobott ukrán nép. Pusztán geostratégiailag nézve pár tízezer, vagy akár százezer, sőt, még ennél is rosszabb esetben pár millió ember halála a mai világban sok döntésközpont számára úgymond – borzalmas, de – “bevállalható”.

Sajnos rengeteg példát hozhatunk ilyesmire. A hidegháborút övező forró háborúk és ezek hordalékai, avagy a látszólagos mellékszálként jelentkező terrorizmus nyomán indított hadjáratok bizony tízmilliós nagyságrendben pusztították az embereket, tehát a halottak száma legfeljebb a jelenben fáj, utána viszont már csak történelem. Az elszenvedőknek pedig sors.

Az Ukrajnában vívott NATO-orosz háború kimenetele ma még bármi lehet, de az már jól látszik, hogy az oroszok tulajdonképpen a belépés pillanatában elvesztették. Amennyiben egy mindent elpusztító világháborút is ideértünk, abban az oroszok ugyanúgy vesztesek, mint bárki más. Minden, ennél enyhébb esetben az oroszok tévedése ott érhető tetten, hogy a Nyugat nagyon is felvette a kesztyűt, márpedig a túlélési matekban bődületes a fejlett világ túlereje. Csak emberi létszámban közel tízszeres. A 144 milliós Oroszország ugyanis közel másfél milliárd fővel áll szemben, amelyből “csak” az USA és az EU része durván 800 millió, amire jön még Törökország, az Egyesült Királyság, Japán, Dél-Korea, Kanada, Ausztrália és még sokan mások, hogy a 44 milliós Ukrajnát ne is említsük, amely kvázi egymaga hihetetlen szívós ellenállást tanúsít az orosz seregekkel szemben.

Ám ez csak a létszámbéli túlerő. Ezt a tízszeres emberfölényt még bátran szorozhatjuk újabb tízzel, amennyiben a Nyugat gazdasági és haditechnikai erőforrásaira tekintünk. Attól tartok, nem nagyon érdemes tovább számolgatni, hiszen oly mindegy, hogy az általam becsült százszoros túlerőről, avagy ezt leértékelve – mondjuk – “csak” ötvenszeresről beszélünk.

Putyin egyébként joggal gondolhatta (vagy meggyőzték), hogy a NATO a morgáson, avagy az ordításon kívül nem nagyon fog (minthogy nem szokott) az orosz katonai lépésekbe beleszólni, ám az, hogy azonnal ontani kezdték az ultramodern védelmi fegyvereket Ukrajnába, illetve szinte pillanatok alatt a föld alá nyomták az orosz gazdaságot, az aligha volt benne az előzetes kalkulációkban.

Sok elemzést olvashatunk az orosz hadigépezet tényleg hihetetlennek tűnő bénaságairól, de azért sajnos az ukrán városokat pusztító módszeres rakétázás rombolásai mutatják, hogy nem fogatlan az a medve. Azt persze nem tudhatjuk, hogy hány belövésből hány jut el a célpontig, azt sem, hogy az ukrán hadsereg oldalán milyen veszteségek vannak, de az igen valószínű, hogy Oroszország egyre inkább a minél gyorsabb békekötésben lesz érdekelt.

Több oka is van rá.

A világban már most borzalmas az oroszokról alkotott kép, tehát Putyin a háború kommunikációs részét visszavonhatatlanul elveszítette. Tud ez még rosszabb is lenni, ám jobb aligha.

Sajnos attól tarthatunk, hogy a békekötés előtt még nagyon megszalad a polgári áldozatok száma. Az oroszok a maguk sürgősségeit ugyanis csak az ukránok sürgetésével tudják ellensúlyozni, amire a bombázások erőltetésén túl egyszerűen nincs más eszközük, mármint a szégyenteljes levonulást leszámítva.

Végezetül, az oroszokra leselkedő legnagyobb veszélyt a gázembargó jelentené. Kétségtelen, ebben a pillanatban az EU, ha a feje tetejére áll, akkor sem képes nélkülözni az orosz gázszállításokat, bár a nyár közeledte, illetve az alternatívák utáni hajsza hozhat bizonyos reményeket, sőt, eredményeket. A magabiztos szájkaratén túl az oroszok is maximálisan tisztában vannak azzal, hogy ha a már megfúrt gázmezőkön a kinyert anyagot nem juttatják el a vevőkhöz, vagy a vevők gáztározóiba, akkor a hazai tárolási kapacitásuk teltével nincs más esélyük, mint a gázkutak nyílásaira rárobbantani, ugyanis a lefojtásra nem nagyon van más technológia. Márpedig az egyszer ilyen durván lezárt gázmezők újranyitása olyan horrorisztikus költségekkel és környezeti drámákkal jár, ami gazdaságilag és ökológiailag egyaránt a vállalhatatlanság kategóriáját súrolja.

A gyors békekötés szomorú alternatívája tehát az, hogy a Nyugat a kőkorszakba pofozza vissza Oroszországot, ha egyáltalán egyben tartja. Minél későbbi a békekötés, annál nagyobb lesz a büntetés, de leginkább annak hossza. Nagyon úgy tűnik, hogy Oroszországra egy végtelelnül fájdalmas és rettenetesen igazságtalan béke vár. Az ukrajnai kalandjuk a maguk Trianonját eredményezheti.

Ezen a ponton adódik a kérdés, vajon kinek…, mikor… és miben… volt…, van…, lesz igaza? A győzteseknek mindenben, a veszteseknek semmiben.

Ezenközben Orbán Viktor sorsa kezd egybefonódni Gerhard Schröder egykori német kancelláréval. Ugyanis a gázban az ‘igazság’. Schröder annyira nem tudja elengedni az oroszoktól kapott zsíros állását a Gazprom csúcsain, hogy inkább bevállalta az amúgy is szörnyen megtépázott tekintélyén túl a teljes német társadalomból való végleges kivetettségét, az összes létező címének és elismerésének visszavonását, ami által korunk egyik leginkább megvetett figurájává vált.

Orbán Viktor ugyanígy nem tudja elengedni azt a csillagászati üzletet, amit kormányfőként hozott össze magának az orosz gázból, s ezért papolja naphosszat, hogy orosz gáz nélkül összerogy Magyarország. Ha igaza lenne, akkor az ő bűne, hogy ekkora kitettségbe vitte bele a hazáját, de szerencsére nincs igaza. Magyarország is túl fogja élni a gázcsapok esetleges elzárását, bár az tényszerűen fájni fog. Ám Orbán képtelen felfogni, hogy Ukrajna megtámadásának pillanatában vége szakadt az ő és közvetlen körei mesés gazdagodásának, s ez a makacskodás okozhatja majd a csúfos bukását.

Az áprilisi választásokat talán még megnyeri, de ha nem vonul le a gáz jelentette csatatérről, akkor igen hamar a légüres térben találhatja magát. Őt is csak a minél hamarabbi orosz-ukrán béke tudja valamelyest megmenteni.

A MOL persze egyelőre széles mellel kiáll mellette, hiszen az említett gázüzletnek a MOL legfőbb vezetői is fantasztikus nyertesei. Mondjuk így: tövig benne vannak a buliban. Gazdaságtörténeti pillanat volt, amikor az ATV-ben Hernádi Zsolt rezzenéstelen arccal közölte, hogy a 480 forintos üzemanyag okozta veszteségek meg se kottyannak a MOL-nak.

(Megkottyanni ugyan megkottyan, de amúgy elég biztosak lehetünk benne, hogy jó sokáig bírják, mert az orosz-magyar gázüzlet vállalati és személyes haszna bőséges kárpótlás a részvényesek kényszerű fájdalmához képest. Az esetleges hitetlenkedőknek javaslom, hogy üssék be a keresőbe azt, hogy MET és Svájc, s ha van kedvük pár napot kutakodni, akkor jó eséllyel elköszönnek a kételyeiktől.)

Az igazság pillanata viszont akkor jöhet el, amikor az EU bejelenti a gázvásárlások leállítását. Ebben a helyzetben Orbán ugyan vétózhat még egy utolsót, cserébe viszont ugyanazokat a szankciókat kockáztatja, mint Putyin. Az ő és oligarchái vagyonának zárolását, befagyasztását, ideértve a MOL és hasonló cégek embargó alá vételét. Sem az USA, sem az EU ebben nem lesz elnéző, mert bármennyire is gyorsan és látszólag könnyen hozták meg az oroszok elleni szankciókat, azok következményei a Nyugatnak is fájnak, de még inkább fájni fognak. Mégis meglépték, mert az a vélelem, hogy ők kibírják ezt a gyötrelmet, ám az oroszok kevésbé. Ebben a dimenzióban Orbán Viktor és a MOL még egy porszemnél is kisebb, ezért a gépezetet nem tudja megállítani.

Orbán Viktor választási kampányzárója tehát abból áll, hogy a háborúból ki kell maradnunk. Éppenséggel igaza van, mármint most. Holnap már nem biztos. Jelenleg arra játszik, hogy egyelőre nem dőlt el, vajon lesz-e a háborúnak nyertese, s így még van ideje úgy helyezkedni, hogy akár az utolsó pillanatban is fel tudjon ugrani valakik mellé az adott dobogóra. Ehhez azonban pokoli nagy szerencse kell.

Az idő viszont látványosan nem neki dolgozik. Ha azt nézzük, hogy Németország szinte egyik másodpercről a másikra a múltba küldte két, korábban megingathatatlannak tartott álláspontját, azaz engedélyezte a német gyártmányú fegyverek továbbadását háborús övezetekbe, illetve kilátásba helyezte a bezárt szénerőműveinek újranyitását, akkor ne legyünk kétséggel az iránt, hogy egyéb tabuk is dőlhetnek. Fél döntés már megvan: nem indítják be az üzemkész Északi Áramlat II. gázvezetéket. A másik fele is valószínűleg meglesz, ha az oroszok az ukrán fronton az eszkalációt választják.

Miközben Orbán Viktor előtt meglehetősen gyorsan záródnak bizonyos ablakok, Magyarország előtt azonban nyílnak is. Ilyen például az ukrán semlegesség kérdése. Ha ez lenne a béke reális feltétele, akkor Európában egy érdekes földrajzi tengely képe adódhat, nevezetesen Svájctól indulva Ausztrián át egészen Ukrjanáig egy semleges övezet, amibe Magyarország láncszemként beilleszthető. Ez azonban elvágná a NATO észak-déli összeköttetését, tehát önmagában több, mint problémás helyzetet eredményezne. Ha azonban ez a folyamat találkozna az önálló európai biztonsági és védelmi rendszer perspektíváival, akkor már nem is tűnhet annyira abszurd elgondolásnak.

Azt sajnos nem tudjuk, hogy a ma zajló háborúból ki lehet-e maradni, de a következményeiből semmiképp.

A háború kimenetelére aligha, de a következmények alakulására viszont igenis lehet ráhatásunk. Nyitva hagyom a kérdést: akar-e Magyarország semleges országgá válni?

Szanyi Tibor

Fotó: MTI

A Szócikk a dolgozók, a dolgozni akarók, illetve az életüket már kidolgozók szava. Újságot lehet szerelemből is írni, de amíg a pofánk egyre nagyobb, a zsemlénk egyre kisebb! Kérjük, hogy támogasd a SZÓCIKK működését az alábbi számlaszámon: MagNet Bank: 16200106-11517878 IBAN: HU88 1620 0106 1151 7878 0000 0000 Posztjaink kommentálhatók a Facebookon, várunk Facebook-csoportunkba is. Ám te is írhatsz, te is szólhatsz képpel és hanggal, amit viszont mi olvasunk, hallunk, nézünk, sőt, akár közreadunk. Leveled várjuk az info@szocikk.hu címen.