Ha van (lenne) miről tárgyalni, az egyszersmind azt is jelenti, hogy mindkét félnek vannak méltányolandó szempontjai. Ám ezeket tényleg meg kell tárgyalni, és az ég világon semmi nem lehet indok lakóházak lerombolására, ipari és infrastrukturális létesítmények szétverésére, atomerőművek rakétázására, de különösképpen emberek, köztük gyermekek legyilkolására.

Az orosz elnök és környezete sajnos rettenetesen elszámította magát.

Először is elhitték a saját haderejük elsöprő potenciálját. Kétségtelen, a levegőben óriási katonai teljesítményekre képesek, hiszen repülőgépeik, rakétáik, bombáik valóban roppant nagy pusztításra alkalmasak. A földi hadseregük azonban tele van hiányosságokkal. Korszerűtlen, könnyen meghibásodó járművek, tankok és egyebek, de különösképpen a folyamatos ellátásra képtelen katonai logisztika mutatja a gondjaikat. Belevágtak egy villámháborúnak gondolt kalandba, s arra számítottak, hogy majd a kijevi szállodákban lesz számukra meleg víz, s az üzletekben ennivaló. Ehhez képest a lerobbant eszközeikkel kilométer-hosszan ott állnak a latyakos vidéki utakon, se WC, se meleg étel, se tisztálkodási lehetőség nincs, s még a katonáik napi étkezését sem képesek rendesen biztosítani. Lőni persze tudnak….

Másodszor pedig alábecsülték az ukrán hadsereg és a népi ellenállás erejét. Azt gondolták, hogy virágszirmokon fognak masírozni a Kárpátokig, s az ukrajnai oroszok, ukránok (és magyarok?) egyaránt éljenezni fogják a bevonulásukat. Hatalmas pofonként élhették meg, hogy a zömmel oroszajkúak lakta keleti területeken, így például Harkivban rögtön védelmi golyózápor fogadta a sétagaloppban hitegetett orosz katonákat. Márpedig az ukrán hadsereget az elmúlt években elég tetemesen felszerelték nyugati és török fegyverekkel, köztük igen hatékony páncéltörő eszközökkel.

A háború kezdetekor a katonai szakértők között világszerte szinte kikezdhetetlen konszenzus volt az oroszok várhatóan gyors hadi sikereit tekintve, s ehhez képest – íme – előttünk a csoda, ugyanis másfél hét alatt az ikonikus ukrán nagyvárosok egyikét sem sikerült elfoglalniuk.

Pedig látszólag tényleg megtehetnék. Ám amíg a felek távolról lövik egymást ágyúkkal, rakétákkal, addig fenn lehet tartani egyféle katonai fegyelmet, azonban egy városba bevonulva, közelharcokba bonyolódva már elég kevesen hisznek a biztos túlélésben, kiváltképp, hogy egy elfoglalt települést meg is kell tisztítani a partizánoktól, magányos lövészektől és egyéb csapdáktól. Ez viszont csak emberi erővel lehetséges, márpedig az orosz katonák elszántsága nagyságrendekkel alulmarad a védőkéhez képest. A jelek szerint az oroszok ezt a háborút erkölcsileg már elvesztették, s nem látszik semmi esély arra, hogy a moralitás terén bármit megnyerjenek.

Az oroszok ugyanakkor minden egyes háborús órával a saját sorsukon rontanak.

Ukrajna lakossága Oroszország népességének bő egynegyede. Elképzelni is nehéz, hogy Oroszország mihez kezdhetne egy maga alá gyúrt hatalmas, és esetleges legyőzöttségében is veszedelmesen ellenséges embertömeggel, a működőképesség helyreállításának növekvő költségeiről nem is beszélve.

Az elszámítások harmadik, s talán még inkább meglepő terepe a fejlett világ azonnali, szinte kiütéses reakciója. Az orosz elnök alighanem jól kalkulálhatott, hogy a maga üzleteire koncentráló nyugati világ sok mindent lenyel, s a lépegető orosz nyomulást esetleg elintézi tessék-lássék szankciókkal, amelyek ugyan fájdogálnak, de nagy sebeket nem ejtenek senkin. Azzal viszont nem számolt, hogy mi történik akkor, ha túlhúzza a húrt. Márpedig brutálisan túlhúzta.

A Nyugatnak nevezett világ hallatlanul gyorsan, iszonyatos erővel és káprázatosan egységesen lépett fel. A Nyugat ugyanis világosan bevállalta, hogy amennyi kárt okoz az oroszoknak, annyit magának is fog. Ebben a kalkulációban viszont jóval inkább az oroszokra jár rá a rúd, ugyanis az USA, az EU, az Egyesült Királyság, Kanada, Ausztrália és közvetlen szövetségeseik együttesen bő egymilliárd fő feletti, sokkal-sokkal gazdagabb lakossága anyagilag nagyságrendekkel többet képes beáldozni, mint a 150 milliós és eléggé alulfejlett Oroszország.

És itt már nem csak bankszámlákról, technológiákról, esetleg utazási korlátozásokról van szó. Elvették az oroszok szinte minden külföldön lévő pénzét (Svájcban is!), továbbá kastélyok, jachtok, birtokok kerültek elkobzásra, sőt, a fellehető bármilyen orosz kötődésű vagyonok után egyenesen hajtóvadászat indult a világ minden szegletére kiterjedően. Az oroszokat minden létező sport és kulturális területről kilökték, ezen felül lőttek a szélesebb értelemben vett orosz középosztály külföldi nyaralásainak, de ami még inkább óriási nyomást fog eredményezni, hogy lényegében a teljes orosz lakosságot levágták a világhálóról, ideértve a bankkártyás fizetéseiket és az összes elektronikus világszolgáltatást. Kétségtelen, ezek nélkül is lehet élni, az viszont különösen észbontó lesz, ahogy megbénul például az orosz autópark, mert nem lesz semmilyen pótalkatrész a tehetősebbek Mercedeseihez és hasonlókhoz, de a VW Polo-khoz sem..

A tortán igen keserű hab, hogy az oroszok hiába zárják el a gázcsapot, mert a világ ezt már eleve beárazta, amit elég világosan jelzett, hogy a németek rögtön beszántották a vadiúj északi-tengeri gázvezetéket, amiért pedig évekig küzdöttek. Európa energiaellátása sebezhető, ugyanakkor elképesztő tartalék-kapacitásokkal rendelkezik. Gondoljunk csak arra, hogy tucatnyi bezárt német atomerőmű újraindítása egyszerű politikai döntés kérdése.

Az orosz tartalékok azonban sokkal inkább sebezhetők. A világ egyszerűen nem vesz tőlük se gázt. se olajat, se egyebet, de még aranyat se. Ülhetnek a dollárkötegeiken, mert az ő bankóikat nem fogadja el senki, de nem is nagyon lenne miért, mert nem szállítnak nekik semmit.

Egyesek úgy vélik, esetleg Kína felé ki tudnának törni, hiszen ennek a gigantikus országnak és gazdaságnak a végtelen nyersanyag- és energiaéhsége szinte adja az oroszok számára az új piacokat. Cserébe talán kaphatnának kínai mobiltelefonokat és egyéb kütyüket, bár ezekben az esetben is kérdéses, vajon az ezekhez szükséges nyugati technológia háttér adott marad-e? Kétlem. Amint azt is, hogy Kína kockára tenné a maga fejlődésének ügyét az oroszok nyugati problémái oltárán.

Innentől kezdve lehet elmélkedni a sarokba szorított medve magatartásán, ami egy esetleges atomháborúba torkollhat. Semmi nincs kizárva, de ez utóbbinak minden harcias beszólás ellenére roppant kicsi az esélye.

Szépek azok a legendák, hogy az atomhatalmak vezetői mögött mindig hurcolnak egy aktatáskát, ami azt a bizonyos legfontosabb gombot tartalmazza, de a valóságban sehol sem csupán egyetlen (megbuggyant) vezetőn múlik annak megnyomása. E téren ugyanis a humán faktor az erős kártya. Akiknek csak a legkisebb közük van annak a bizonyos gombnak a működtetéséhez, márpedig ezek igen népes csoportok minden országban, azok mind hajszál pontosan tudják, hogy az aktiválást követő percekben ők és családtagjaik is halottak lesznek. Talán az antarktiszi kutatóállomásokon lévők élik túl, ideig-óráig…. Szóval, az első csapás esélye igen csekély, a válaszcsapás viszont szó szerint bombabiztos.

A történelemben igen ritka az ekkora mellényúlás, mint amit az orosz vezetés művelt. A fényes és kényelmes katonai győzelem esélye elszállt, gazdaságilag évtizedekre padlóra küldték magukat, s a belátható jövőben nem fogják tudni levakarni magukról az agresszor bélyegét. Tartok tőle, Oroszország jobban meg lesz büntetve, mint a náci Németország, és szinte a kőkorszakba lesz visszapofozva.

Sajnos ez is méltánytalan lesz, mert éppenséggel Oroszországnak világosan megfogalmazott és joggal mérlegelhető biztonsági követelései voltak, amelyek azonban süket fülekre találtak a NATO esetében, sőt az USA meglehetősen cinikusan játszadozott az ukrán kártyákkal. Igen, sok minden tolódott össze Európának ebben a térségében, de akárki akármiért is hibáztatható, a vérontásra nincs mentség.

Az orosz elnök viszont hamarosan vagy jól artikuláltan fel fogja tenni valakinek a “Te is fiam, Szergej?” kérdést, avagy majd később egy hágai börtönben zárja nem túl dicsőséges életét. Tisztán matematikailag nézve más esélye nincs. Hacsak nem azonnal beszünteti az ostoba háborúját. Akkor talán…. Az idő viszont nagyon ellene dolgozik. Meglehet, már késő.

Az egyetlen ésszerű megoldás tehát: BÉKÉT MOST!

Szanyi Tibor