Az elmúlt közel 20 évben, amióta a felsőoktatás és a munka világának páriájaként külsősként, féléves megbízási szerződésekkel tanítok egyetemistákat itt-ott, ezer helyen, sokféle embert, az időm tetemes része azzal telik, hogy próbálom felhívni a figyelmet a múzeumpolitika problémáira.

Akár telhetne az összes időm ezzel: az első nyilvános képzőművészeti múzeumok (közelebbről: némi – néha marha sok – belépti díj fejében akárki által látogatható raktárak ezek, amelyeket erre a célra a felsőoktatásban képzett szak munkatársak néha átrendeznek; bizonyos tárgyakat depóba visznek, másokat hirtelen előszednek onnan és ún. kiállításmegnyitó keretében a falon hagynak) megnyitása óta a legváltozatosabb eszközök lettek felhasználva gyűjtemény gyarapításra. Rekvirálás, elkobzás, bevásárló körútnak becézett expedíciós hadjárat, sima lenyúlás, gyilkosság, népirtás, bomba stb. A számlával nyugtázott akárcsak kicsit is méltányos vásárlás a legritkábban fordult elő.

A képzőművészeti múzeumok honunkban és korunkban általában a hirtelen meggazdagodott politikai elit bulijaihoz szoktak festett díszletként szolgálni a szó szoros és átvitt értelmében is: ha kicsit arrébb tolják a Courbet-t, befér mellé az esküvői catering és még jól is mutat.

Mondjuk Monet jobban mutatna, de ha nincs ló, szamár is jó.

De ha csak smúzolni kell a megnyitókon, úgy csinálni, mintha egy ecsetvonásnyit is értenénk abból, ami a falakon van, kultúrafogyasztónak mutatkozni, hát akkor is a legegyszerűbb megoldás. (Utóbbi fogyasztási szokás további jellemzője, hogy mondjuk Derkovits mellett nehezen lehet művelni, az embernek mintegy megkeseredik a nyál a szájában, célszerű ezért külön smúzolásra szakosított kulturális intézményeket létrehozni, de erről most ne többet, nehogy eltérjünk a tárgytól.)

Vannak aztán (többek között, de igyekszem célra tartani) azok a múzeumok (általában Nemzeti jelzővel, különösen közép-kelet Európában), amelyek történelmi relikviák gyűjtésére szakosodtak Napóleon használt borotválkozó ecsetjétől kezdve Kádár János tányérján át egy államtikár 2004-es parlamenti belépőjéig.

Az adott múzeum munkatársai jobb helyeken csendben állagmegóvnak, mivel amint azt már jóideje tudjuk: a materiális kultúra tárgyai szoros kapcsolatban léteznek a nemzeti emlékezet gyártásának folyamatával és nem mindegy, hogy Napóleon használt borotválkozó ecsetjét vesszük-e elő a depóból, vagy az államtitkári belépőt. Illetve hogy

ezeket a tárgyakat aranyozott keretben állítjuk-e ki vagy direkt sárgára patinázva dobjuk hanyagul összekarcolódott plexi mögé.

A nemzeti emlékezet gyártásának folyamata általában a politikai elit kezében van, azonban a jelenlegi magyar politikai elitnél kifinomultabb procedúrákkal operáló elitek annak technikai kivitelezését (magyarul kutatását, kontextusba helyezését, kritikai ütköztetését, oktatását, feldolgozását) ha másért nem, a látvány kedvéért szokták szeretni önálló egyetemi vagy akadémiai kutatóhelyeken megrendelni.

Mivel az elmúlt 10 évben ezek majdnem 100 százalékban meg lettek szüntetve Magyarországon, marad az, hogy L. Simon László, a Nemzeti Múzeum főigazgatója leveleket írogat (papírra, postán, 2022-ben) az 1990 és 2010 (!) között többek között államtitkári rangban működő politikusoknak (Szanyi Tibornak, az Igen Magyarországért Szolidaritás Mozgalom alelnökének és miniszterelnök-jelöltjének már biztosan, várjuk a további jelentkezőket), hogy ugyan adományozzák már a múzeumnak a politikusi működésük személyes, materiális emléktárgyait, mert majd abból ők jól összehozzák a rendszerváltás harminc évének történetét (ugye itt megbicsaklik a levél: a harminc év 2019-ben volt, a múzeum azoban csak 1990 és 2010 közötti tárgyakat akar bevételezni).

Azon kívül, hogy nehezen látom be, hogyan lesz képes egy olyan múzeum, amelynek újabban egy neres politikus a főigazgatója kritikus kutatásra, kontextusok kezelésére, álláspontok ütközetésére stb, veszélyesnek látom a begyűjtendő anyag elhelyezésének körülményeit is.

A nemzeti emlékezet tárgyait ilyen koncentráltan raktározó helyeket néha vízbetörés éri (Budapesten történelmi mélyponton leledzik a közcsatornák állapota), néha tűz keletkezik bennük, néha beszakad a tető vagy esetleg munkaerőhiány miatt bizonytalan időre bezárnak, aztán véletlenül soha nem nyitnak ki többé, a tárgyak meg focilabda módjára el-eltünedeznek nyom nélkül.

Mindösszesen tehát: L.Simon László e kampánya a legsötétebb gyűjteménygyarapítási stratégiákat idéző módon kívánja egy helyre gyűjteni 20 év Magyarországi történelmének materiális elemeit, hogy aztán sarokbaszorított munkatársait kénye-kedve szerint zsinóron rángatva egy Magyarország tán szebb korszakát idéző épületben smúzolásra kritikátlanul alkalmas hátteret biztosítson. Olcsó pénzből. Nagyjából semennyiből. Ennél jobb kommunikációra nincs is szüksége választások előtt a nernek.

Szigethy Gabriella

Fotó: MTI